Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

egyik szerzőjeként is - jól ismerem, és szeretem ezt a lapot, hanem elsősorban azért, mert úgy vélem, olyan műhelyről ejtünk itt ma szót, amelynek munkája megkülönböztetett figyelmet érdemel.

A Magyar írók Szövetsége Prózai Szakosztálya immár évek óta rendszeresen foglalkozik vidéken megjelenő irodalmi folyóirataink munkájával, de ez az első eset, hogy egy megyei antológia értékelésére is vállalkozott. Az a tény, hogy erre sor került, és hogy éppen az Új Forrás érdemelte ki ezt a megtiszteltetést, önmagában is mutatja ezt a megkülönböztetett figyelmet, s bizonysága annak, hogy az Új Forrás tiszteletre méltó rangot vívott ki magának szellemi életünkben. Ezt a rangot és megbecsülést bizonyítja a jelenlévők nagy számában is megmutatkozó figyelem és érdeklődés, valamint Németh G. Béla alapos vitaindító referátumának és az elhangzott magvas hozzászólásoknak értő igényessége is.

Nagy örömmel szólok tehát, de egyben - az említett okok következtében - némi zavarral is küszködve, hiszen az előttem szólók az Új Forrás arculatát, munkáját, jelentőségét oly kimerítő részletességgel, sokoldalú árnyaltsággal elemezték, hogy ha lemondok is eredeti szándékomról: a „Múltunk” és a „Valóság” rovatok részletesebb elemzéséről -, óhatatlanul ismétlésekre kényszerülök. Részletes elemzés helyett inkább néhány mozzanatot szeretnék kiemelni, melyet - ha érintettek is az előttem szólók - talán nem szükségtelen tovább nyomatékosítani.

Mindenekelőtt az Új Forrás indulásának körülményeiről, helyesebben annak szélesebb társadalmi hátteréről ejtenék szót. Többen utaltak már arra, hogy a vidéki szellemi élet egészséges felpezsdülése, atudatosan ösztönzött decentralizáció nagymértékben hozzájárult az Új Forrás tevékenységének, arculatának kialakulásához. Ez kétségtelenül igaz, és nagyon fontosnak tartom még nyomatékosabban hangsúlyozni, hogy amikor most az Új Forrásról beszélgetünk, arról a fejlődésről, ami az antológia eddigi hat évfolyamában tükröződik, látnunk kell, hogy mindez elválaszthatatlan része egy nagyobb folyamatnak, szellemi életünk kibontakozásának, gazdagodásának. Ez a folyamat hosszú ideje tart, de kétségtelen, hogy a fejlődés a hatvanas évek közepétől új szakaszába lépett. Míg a hatvanas évek elején nagy vidéki folyóirataink még utóvédharcokat folytattak a visszahúzó erőkkel, „a provinciákkal”; és a gyenge átlagszínvonal megnehezítette a mégoly helyes szerkesztői elképzelések érvényesülését is; a hatvanas évek végére új arcú, színvonalas szellemi műhe