Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

És végül...

szellemi bizonyítványa is, mégpedig az önmagát minősítő felelősség értelmében.

Köszönöm mindenkinek, akik ameddig mindezt, mindezeket hitték, hinni tudták, velem, velünk voltak, együtt mesterkedtünk a lehetőleg jó lapszámok érdekében. (Akikből időközben elpárolgott az efféle hit, azoktól - alighanem mindenkitől békésen - én magam váltam el, váltam

meg.)

A fontosság, az Új Forrás fontosságának a hite, tudata a három évtizedet tekintve alighanem végig megvolt - még hogyha ezt nem siettek is valami gyakran kinyilvánítani - a „lapellenőrök”, illetve a mindenkori laptulajdonos, lap fenntartó egymást váltó vezető és egyéb illetékes garnitúráiban, illetőleg személyeiben is. Valószínűleg ezért is születhetett meg ez a folyóirat, és e miatt érhette meg a 30. születésnapját. Azért, mivel az említett vezetők, az „illetékesek” (és talán még az ennél szélesebb körű közvélemény-réteg is -, hiszen a megyei napilap végül is nagyon sokat írt az Új Forrásról) fölismertek és éltettek egy máshonnan nézve is fontos szempontot, lehetőséget. Mondjuk így: a folyóirat önértékein túl a saját szempontjukat is. Ez pediglen nem volt és ma sem más, mint az az evidencia, hogy ha egy tulajdonosnak valamely „részlege” jól működik, ha ennek híre megy, ha beszélnek róla, stb. akkor mindez a kommunikációs háttérláncolat hírnévnövelő tényezőként jelenik meg, és ekként is kifejti pozitív hatását. Vagyis, ha egy megye elismerten jó folyóiratot tart fenn, támogat s a gondját viseli, akkor ennek a ténynek a pozitív hatásai visszaszállnak az adott megyére. (Hogyan is mondotta a 25. születésnapi köszöntőjében a megyei közgyűlés elnöke?: „Hogy azután - saját büszkeségének tárgyat adva mecénási cselekedetével - egy ilyen jubileumon is eredményei közé sorolhassa.”) Ráadásul itt olyan több tényezős aura, szellemi burok kialakulásáról volt és van szó, amely a maga hatásait nemcsak a kulturális szférában fejti ki, hanem más „területeken” is figyelemre méltó haszonnal járt és jár.

A miatt is jó érzéssel írhatok itt - már tényleg zárszóként - a „mi megyénkéről, mivel (egy-két, „harci helyzet” okozta durvább reagálást leszámítva) soha nem avatkozott bele senki a szerkesztés munkájába. Nem volt előzetes cenzúra, nem voltak előzetes konzultációk. Békén hagytak bennünket. Lehet persze, hogy sok esetben éppen ez a be nem avatkozás volt a kényelmesebb pozíció amonnan nézve; a dolgok lényegén azonban ez az esetleges meggondolás mit sem változtat. A „fő”

317