Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

zeti Bibliográfia sem. Ámde - ahogyan már említettük - önmagában nézve ez a helyzet és állapot még nem kárhoztatható.

A nehézség és az igazi probléma a szűkebben vett szépirodalom terrénumában jelentkezik: itt ugyanis roppant nehéz, sőt egyenesen lehetetlen a piaci viszonyoknak megfelelni. Ebből pedig az is következik, hogy egy szépirodalmi mű kiadása legtöbbször eleve veszteséges, hacsak nem állnak mögé ilyen-olyan szponzorok, mecénások és egyéb jótevők. Következésképpen: ádáz versengés indult meg és folyik gőzerővel a különböző pénzforrásokért, hiszen a kiadónak akkor is talpon kell maradni, hogyha - teszem azt - egyetlen példányt sem tud eladni, mondjuk, egy verseskötetből. Mindebből az is következik, hogy a kiadóknak igazodniuk kell a különféle pénzosztogató körök feltételeihez, elvárásaihoz, írott és íratlan szabályaihoz. Mert: vagy adnak elegendő pénzt, és akkor megjelenik X vagy Y mű és szerző, vagy nem adnak, ekkor tehát nem jelenik meg. A továbbra is állami kézben lévő - jóllehet, a teljes függetlenség látszatát keltő kuratóriumok által működtetett - közpénzeket kezelő intézmények (Magyar Könyv Alapítvány, Nemzeti Kulturális Alap) még csak adnak a formára, figyelnek a nyilvánosságra és korrektül tájékoztatnak is. Ámde a magánalapítványok és a magántőkések leplezetlenül irányzatosak: ami persze teljesen érthető, hiszen akarnak valamit a pénzükért. S ahhoz sem kell nagy közgazdasági tudomány, hogy megállapítsuk: a nagy pénzforrások előbb-utóbb olyan vonzerőt gyakorolnak az egész magyar irodalomra, hogy az igazodási kényszer hozzájuk, feléjük, irányukban létkérdéssé válhat. Ha éppen nem vált máris azzá. Hiszen papíron, formailag minden szerző egyenlő, ámde vannak szép számmal, akik még ennél is egyenlőbbek. És itt most szándékosan beszélek szerzőkről és nem művekről. Hiszen neveket és nem kéziratban lévő műveket futtat vagy gáncsol el ez a jelenlegi mecenatúra- állami és magán egyaránt -, s e nevek imázsa pedig a sztárcsináló vagy éppen királybuktató kritikai média véleményétől függ. (És, persze, a különböző előjelű szellemi körök belső, hallgatólagos értékrendjétől).

A könyvpiacon, a könyvkereskedelemben - mivelhogy ez a szféra már valóban piaci elvek szerint működik -, annak ellenére, hogy a külső szemlélő számára itt is átláthatatlanul kaotikus állapotok uralkodnak -, a „megoldó képlet” voltaképpen nagyon egyszerű. A hivatásos terjesztők - busás haszonnal - természete303