Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer

A dilemma ebből következően úgy áll előttem számról számra, hogy milyen is legyen e két szellemi és műfaji megnyilatkozás egymáshoz viszonyított aránya, egy-egy számon belüli - a lehetőségek szerinti - „szervesülése”. A tapasztalat szerint - már régóta, a „nem létező” cenzúra megszűnte óta - az értekező prózában született és születik a jóval több és a jóval fontosabb, jelentősebb érvényes mű és érvényes gondolat. Egyenként is, és kötetbe foglalva, azaz könyvként is. De hát botorság volna vitatni - különösen egy irodalmi folyóirat főszerkesztőjének a részéről - a szépirodalom fontosságát, szerepét egy nemzet kultúrájában, éppúgy, mint a mindennapok forgatagában, az oktatásban - és nem is sorolom tovább.

Végül is azzal, úgy próbálom kettévágni ezt a különös gordiuszi csomót (mindig is ezt tettem, legalábbis erre törekedtem főszerkesztőként), hogy erősen figyelek (még mindig) az Új Forrás hagyományaira, a Payer István és Sárándi József kialakította fő vonulatokra. Nem akarok döntően más lapot. Voltak olyan magaslatai ennek a három évtizednek, amelyek megnyugtatóan (másfelől persze sarkallóan is) látszanak, láttatják magukat ebben a múltban. És ez a tradíció - ez egészen világos - mindenkor az élet valóságából táplálkozott, az „itt és most” gondolkodó és szenvedő emberének a megszólaltatása, illetőleg gondolatainak a valamiképpeni (akár szépirodalmi formában, műfajban történő) tükröztetése, visszhangozása, rögzítése révén, segítségével. Műfajtól, stílustól és minden egyéb megszólalási sajátosságtól függetlenül.

Jó lenne ezt folytatni, ameddig folytatni lehet. Csak hát azzal is szembe kell nézni, hogy egyre kevesebben akarnak vagy szeretnek már gondolkodni. És még kevesebben - megszólalni.

Időközben lepergett az 1998. esztendő is. Ennek az évnek az egyik legnagyobb eseménye - és ezt mindenféle irónia nélkül mondom - az Új Forrás történetének alighanem a legszebb formátuma, tipográfiája és — főként - borítója. Hónapok fárasztó és gyötrően nyűgös huzavonái után, és Jász Attila rendíthetetlen hitének, szívós munkálkodásának köszönhetően már az első számunkkal is elegánsan új köntösben tudunk megjelenni. A siker, a visszhang nem várt módon komoly. Ráadásul jó néhányan összekapcsolják a formátum, a tipográfia, az új borító - egyszóval a külső újjászületést az Új Forrás tartalmi, szellemi megújulásának a kezdetével (folytatásával?). Részemről nincs semmiféle

300