Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

kicsi, s olvasókhoz jutását külön is gátolja a tökkelütött terjesztés, persze borsos árért. Színvonalas folyóirat önmagát-eltartása elképzelhetetlen, külföldi patronálóra vidéki folyóirat nem számíthat, a jelen helyzetben honi nagyüzemre vagy bankra se. Marad tehát a megyei tanács kulturális költségvetése, amelyben ugyan a folyóirat nem nagy tétel, de kétségbeejtő pénzügyi helyzetben még viszonylag hozzáértő helyi vezetés is fel fogja áldozni csekélyke megtakarítás reményében. Kivált a mai nagy tömegkommunikációs dömpingben, mikor az ország egész folyóirat-struktúrája egyébként is radikálisan átalakul. Könnyen lehet, hogy a megyei folyóiratok többsége kihull a mezőnyből. Tán nem is megindo- kolhatatlanul; elvégre az a néhány helyi író, költő, tanár, könyvtáros, muzeológus kopogtathat a régi és az új országos folyóiratoknál, van belőlük elég. Kopogtathat, de beengedést aligha remélhet, kivált ha nincs még, jól csengő” neve vagy hatásos protektora. Ki mérte fel, hány tehetség fog így végleg „megmenekülni” a felismeréstől, hány felismert fog végleg belesüppedni a vidéki értelmiségi lét amúgy sem éppen szívderítő magányába? És hány másként gondolkozó fogja elveszíteni akár Budapesten is szellemi otthonát? Hiszen a vidéki folyóiratok java nyilvánvalóan egyfajta szamizdat-funkciót töltött be, s miért kellene most már mindenkinek fővárosi folyóiratoknak tetszőén gondolkodnia, mégha a Hiteltől a Holmin és az Új Időkön keresztül a 2000-ig tartó viszonylag széles (habár inkább tán csak látszólag széles) skálán is? Ki mérte fel, hány szín fog így kiesni jóvátehetetlenül szellemi életünkből, fennen hirdetett pluralizmusunk nagyobb dicsőségére? Beszélni könnyű az emberi méltóságról, megteremteni annál nehezebb, hisz valószínűleg azzal kell - kellene - kezdeni, hogy meg kell adni a lehetőséget másoknak. Meglehet épp ezért voltak, ezért lehettek a vidéki folyóiratok a tanuló-műhelyei. Nélkülük nem egyedül a vidék szellemi élete lesz sivárabb.

237