Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
föltűnést keltő vállalkozásában, a nevezetes nemzet-vitában, mai recenzens hajlandó lenne holmi aktuális (ma aktuális) politikai sőt pártpolitikai polarizációt gyanitani; holott valószínűleg egészen másról, meglehet pont az ellenkezőjéről volt szó. De hogy miről, azt iszonyatosan nehéz, úgylehet teljességgel lehetetlen kihámozni a szaporán sorjázó és egymással inkább valami laza nemzedéki szálon összefüggő szövegekből. És nem csak azért nehéz, mert a kor divatos strukturalista, hermeneutikai, neomarxista, szociologisztikus, axiológiai, szemantikai és a többi irányzatait láthatóan kitünően ismerő kutatók (eme tanok szellemének megfelelően) többnyire bár pontosan, de cseppet sem könnyen érthetően fogalmaznak; tán még inkább azért nehéz, mert bizonyos alapfogalmak, mint például a „nemzettudat”, az „érték”, a „demokrácia” vagy akár maga a „nemzet” makacsul kibújnak a definíciós kísérletek illetőleg a logikai definiálhatóság lehetősége alól, ha pedig valaki - mint a vitához fűzött utószavában Kulin Ferenc - definiálás helyett vagy mellett megpróbálkozik a fogalom történeti leírásával, akkor könnyen kiderülhet, hogy a kérdés eszmei lényegét tekintve a vitázók egyetértenek, és inkább csak (gyakran érzelmi-világnézeti alapállásukkal motivált) értelmező felhangjaikban különböznek egymástól. Azaz (magyarra fordítva ezt a vitacikkekhez illően bonyolult mondatot) az ilyen fogalmak mint „nemzettudat”, „érték”, „nemzet” téridőbeli folyamat formájában leírva közelíthetők meg leginkább, ekkor viszont semmi értelme sincsen „nemzet-központú értéktudat” és „érték-központú nemzettudat” megkülönböztetésének vagy pláne szembesítésének, hiszen a kettő nagyjából ugyanazt jelenti. De az azonos jelentés különböző érzelmi-világnézeti erőterek hatására felhasadhat, és éppen ez az ideológiai „finomszerkezet” a tulajdonképpeni vita tárgya. Ez persze nem baj, csak éppen tudni kell - tudni kéne -, hogy a finomszerkezet az eredetileg egyazon színképvonalat felhasító erőtér eredménye, azaz a vitában voltaképpen érzelmi-világnézeti erőterek csapnak össze. (Flogy is lehetne hát reális történészkövetelmény, hogy „Érzelmektől függetlenül törekedjünk a valóság felderítésére...”) A vitaindítás szempontjából Szilágyi Ákos egyik nagy erénye éppen az, hogy nyíltan vállalja az egyik lehetséges érzelmi-világnézeti alapállást. A másik, tán még nagyobb (mert még ritkább) erénye pedig az, hogy vállalja az ebből következő féligazságok világos, sőt durva kimondását; féligazságokét, amelyek aztán részint (többnyire kárukra) finomít224