Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

kritikát, a bírálatot. Eszem ágában sincs tehát megvédeni az egy kollektíva intenciói alapján szakemberek által tervezett és kivi­telezett, jó néhány hivatalos fórumon láttamoztatott, előzetesen közönség zsűri előtt vizsgázott új ításunkat. Az új borítólap ugyan­is vagy jótáll önmagáért az olvasók körében, vagy pedig nem ér egy hajítófát se. Nem szorul tehát védelemre. Se így, se úgy. Ám ha szakmai érvek helyett csak a „szélkerék” - vagy a karácsonyi „habcsók”-féle szellemeskedésre futja -, akkor talán nem csak az Új Forrás portáján van söpörgetni való. Igaz, bölcsességnek álcázott kioktatást is kapunk a mindenféle hagyományt foggal-körömmel védő kollégánktól. Imigyen: „Van­nak az életnek olyan pillanatai, amikor jobb a hagyományokhoz ragaszkodni.” Az imént már szóltam a hagyományok értelmezé­séről. Ám „az életnek olyan pillanatai” sanda célozgatás változat­lanul a levegőben lógó sámánkodás, amiből nem kérünk. Nem bizony. Ugyanis nincs szükségünk rá. Mert ugyan ki fogja meg­súgni nekünk - vagy bárkinek is -, mikor jött el az „amolyan” pillanat, amikor már bátran változtathatunk még egy folyóirat borítólapján is? Egyáltalán: mit jelentsen ez az egész ködösítés? Kinek jó ez? Milyen ügyet szolgál? Kinek, kinek az érdeke ez? Méltatlan és komolytalan a szóban forgó cikk befejező része is: a frissen megjelent Új Forrás szám egész tartalma, úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül a „futottak még” kategóriájába kerül. Va­jon nem volna itt az ideje - példának okáért - ezen a hagyományon is változtatni? Egyébiránt megnyugtathatom hevesen aggódó újságíró kollé­gámat: az Új Forrás nem „hasonul” a többi folyóirathoz, s nem fog „eltűnni”. Még annak ellenére sem, hogy a megújulás első, gyötrelmes stációján való túlkerülésünk ténye a. Dolgozók Lapjá­nak - amely lám csak, minő feledékeny, hiszen mellesleg éppen egy éve öltött „új köntöst” ő is - nem arra kínál alkalmat, hogy szigorú, ámde elvi és szakmailag hiteles, igényes kritikát közöljön eredményeinkről és fogyatékosságainkról, hanem arra, hogy név­telen cikkírója valakit, vagy valakiket (tessék csak figyelmesen újra elolvasni a hivatkozott cikket!) nyilvánosan, több tízezres sokszorosításban hozzá nem értéssel vádoljon meg, illetőleg arra, hogy egy, a 17. évfolyamába lépő, a korszerűség jegyében meg­újulni kívánó folyóiratot potenciálisan eltűntnek nyilvánítson. Végezetül megkérdezem: vajon miféle érdeket szolgál az, aki a megye két szellemi műhelye, a Dolgozók Lapja és az Új Forrás, 154

Next

/
Thumbnails
Contents