Kollár István (Esztergom, 1994)

25 év - a történelem ország’útján apró porszem, az ember látóterében majdnem egy életút fele, egy művészi pályán pedig a megérlelődés olyan mérföldköve, ahonnan a megragadott pillanatok szépen kidolgozott részleteiben és apró finomságaiban már az életmű egyre határozottabb kontúrjai is jól tapinthatókká válnak.

Az elmúlt negyedszázad korszakos jelentőségű mind a társadalom, mind az egyén, a művész életében.

Egy világbirodalom tündöklésének és bukásának végső korszaka, amelyben a "legvidámabb barakk" utolsó illúziói is kihunytak, s a felismerhetetlenné deformált "Kánaánét hátrahagyva, az erőpróbálgatás, a nekiveselkedés ellentmondásos örömeit és konfliktusait éljük egy tisztább demokrácia ködbevesző csúcsainak meghódítása érdekében. E kor érlelte művéssszé a képességeit próbálgató fotóst, az élet minden pillanatára fogékony, önmaga számára felfokozott életritmust diktáló embert, nem egyszer keményen megpróbálva, a fájdalom kohóiban kiégetve. Hosszú évtizedeken keresztül Esztergom mindennapjainak és szellemi életének sajátos színfoltja és meghatározó jelensége volt a Kollár-testvérpár. Az egypetéjű ikrek: György, a festőművész és István, a fotóművész. A kezdet meghatározó és egy életet végigkísérő élménye a génjeikben hordozott tehetség egymásra figyelő, egymást segítő első szárnypróbálgatása, mely végül az önkifejezés más és más - ám egymáshoz igen közel álló - területét választotta. Az emberi, szellemi, lelki közösség, mely György tragikus hirtelenségű halálával sokkszerűen megszakadt, hogy aztán a robbanó fájdalom és a céltalan kiürülés letargikus állapota után a kegyes idő által letisztult emlék inspiráló erejével éljen tovább testvére lelkében.

E negyedszázad termései fogadnak bennünket a kiállításon - s ezek reprezentánsai a katalógusban szereplő felvételek -, érzékeltetve művészetének tartalmi és formai gazdagságát, érdeklődésének sokszínűségét. A válogatás arra törekszik, hogy a megélt valóságnak olyan, a fotós lelkében szétrobbant tükörcserepeit mutassa be, amelyek közelmúltunkról - József Attila gondolatával - az igazat mondják el, nem csak a valódit.

Alkotásai arról árulkodnak, ahogy Neuberger Róbert megállapítja, "hogy Kollár István nem szeretne sem fotóriporter, sem szociofotós minőségben tetszelegni, skatulyába záródni. Fotói, azaz "feljegyzései" valahol a nagyon is objektív dokumentum és a tudatos "énfotó" határán helyezkednek el. A határon, ám úgy, hogy a két ütköző terület nem összegével, hanem inkább szorzatával van jelen."

Az apró részletekre is figyelő lényeglátása és a valódi emberi értékeken nyugvó művészi mércéje rendezi renddé a mindennapi dolgokat. Az elmúlás, a fájdalom, az öregség, a testi és lelki szegénység iránti különös érzékenysége; a megfogalmazás minden harsányságot kerülő tiszta pátosza vagy belső filozófikusságot tükröző, visszafogott iróniája; a képek hangulatában nemegyszer megjelenő, a csendes belenyugvásból táplálkozó bölcs derű bizonyítják mély demokratizmusát, józan ésjózanító humanizmusát.