Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)

Gondoskodás

Egyszer, talán 2004-ben, mariazelli zarándoklaton vettünk részt többen a plébániáról Michels Tóni vezetésével. Május volt, mégis hó és eső esett, fáztunk. Mindenki próbálta lehetőségeihez mérten felmelegíteni magát. Én pálinkát ittam. Majd egyszer csak az óriási sátrak között dideregve megpillantottam Miklós atyát. Nagy mosollyal csak annyit mondott:

— Szervusz Janikám, mi újság? Melyik sátorban laktok?

Majd egy órával később két zsák meleg ruhát hoztak oda nekünk, számomra ismereden emberek. Ám tudtam, hogy ki küldte őket. A dátumból kiderül, hogy ekkor Miklós atya már évek óta püspök volt, s a rengeteg dolga mellett ránk, egykori ministránsaira is fordított időt, és sokkal elviselhetőbbé tette azokat a hideg napokat. Emberségre és törődésre emlékeztető történet ez, hálás vagyok érte.

Azok a régi szép idők

Amikor Miklós atya a Belvárosi plébániára került, mindany- nyian érdeklődéssel vártuk, mi fog ebből kisülni. Legszebb emlékeim abból az időszakból vannak. Ki emlékszik a piros Ladára? És arra, hogy a Ladába belefért legalább hat-hét gyerek és vagy négy szánkó? Véget nem érő szánkódélutánok voltak. Az első plébániai közös kirándulás a Börzsönybe, amikor eltévedtünk, és a patakmederben mentünk, cipő a nyakunkban a cipőfűzőn fellógatva, és az élen természetesen Miklós atya! Hosszú idő telt el, amíg nem is találkoztunk, de egy éve munkám során összefutottunk, és a fogadtatás olyan volt, mintha a cserkésztábor utáni első vasárnapi misén találkoztunk volna. Örök hála ezért az időszakért!