Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)
Így kezdődött — Megkérdezzem? Jól ismerem, jó fej, tőle vettem a Trabantomat. — Kérdezzed — mondtam alig idősebb unokabátyámnak. Arra már gondoltam ugyan, hogy megpróbálkozom a tanítással, de arra semmiképp, hogy ilyen hamar. Kispolgáriasan, de derűsen berendezett nappaünkban ültünk, s beszélgettünk váratlanul betoppanó unokabátyámmal. Ezt ő mindig így szokta, ebben nem volt semmi különös. Abban annál inkább, hogy az elhangzottak közben gyorsan végig kellett gondolnom szemtelenül fiatal életemet, terveimet, lehetőségeimet, s bár ilyen hirtelen nem gondoltam még semmire, de a próbálkozás ellen sem szólt semmi. Másnap kaptam az üzenetet, a pilismarón plébi beszélni szeretne velem. Velem, aki most érettségiztem a ferenceseknél, alig három hónapja, és azon kívül, hogy felvettek a teológiára, sem tudással, sem tapasztalattal nem stafírozott ki még az élet. Az az érzés, indulat, hogy meg kell próbálni, mindennél erősebb volt. Igazi sárga augusztusi délutánon ültem fel a buszra. Még azt sem tudtam, hogy' pontosan hol kell leszállni, de az ilyen apróságok cseppet sem zavartak. Inkább zavartak a harmadik megálló után azok a gondolatok, melyek kavarogtak fiatal, heves fejemben. Biztosan nem teszek jó benyomást kitűrt, kockás flanel ingemmel, vagy pelyhedző szakállammal, poros székelytarisznyámmal. Azt sem tudtam, mit fogok mondani... de most már mindegy... elindultam. A csengetésre hófehér hajú, barátságos öregúr nyitott ajtót. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Úgy emlékeztem a leírásból, szökés, süni hajú, fiatalos, lendületes a plébi. Vagy a „zabszemnek” volt ekkora ereje, nem tudom, de egy pillanatra azt hittem, O az. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! A plébános úrral szeretnék beszélni... — Nincs itthon, elment evezni a gyerekekkel a Dunára — mondta a tekintélyes ősz öreg — hamarosan jönnek, várja meg. Megvártam. Először kinn, a szemben lévő kerítésen ültem pár percet, majd a templom melletti, platánoktól árnyas téren sétálgattam, többször megkerülve a kőkeresztet, majd miután még mindig nem történt semmi, bementem a templomba. Ekkor még nem tudtam, hogy életem elkövetkező néhány, talán legfontosabb évének helyszínei lesznek ezek. A plébánia, a templom, s azok az emberek, a plébi, akiket abban a pillanatban még nem ismertem... nemcsak életem fontos részei lesznek, hanem tőlük vagyok az, aki. Amikor beléptem a templomba, ellenállhatatlan nyugalom telepedett rám. Megszűnt a kinti forgalom, nyüzsgő élet, és az átimádkozott sárga falak, a templom szaga, az imádság szaga odaragasztottak. Néhány percig nem volt idő, máig nem tudom pontosan, hogy' mi volt ez, de jó volt. Amikorra kijöttem, zsibongás volt a plébánián. Megjöttek a plébiék. Kisvártatva a gyerekek elindultak hazafelé... újra becsengettem. Kerek asztal, csipketerítő, fényesre ült, bőrrel kárpitozott székek, az íróasztalon praktikus rendetlenség, barátságos, meleg hangulat fogadtak. — Jövő héten kezdhetnénk, nyolcadik, hatodik és ötödik osztályban... próbáljuk meg! Én sem bíztam volna meg ennyire magamban. Elérkezett a jövő hét, az első órákon plébi is benn ült, néha írt valamit, figyelte legelső, bizonytalan próbálkozásaimat... s mindez egy cseppet sem zavart, vagy feszélyezett. Többet nem ült be az óráimra... Elkezdődött a mellette töltött „nappali tagozat”. Kitörölhetetlen kilenc év volt... 6 Pilismarót - Dömös
