Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)

Ők még nem tudnak hazudni, avagy „Van vized?”

Már Vácott történt... (Amikor Dömösön volt atya, akkor én még nem éltem). Első alkalommal jártunk Miklós atyánál a püspöki palotában. Anya, apa, a két éves Gergő és én.

Szeretettel fogadott. Szüleimnek pálinkát, kávét és mindenféléket kínált. Nekem (emlékezetem szerint) csak a fejem látszott az asztal lapjánál. Úgy éreztem, velem nem foglalkozik senki. A nagyok beszélgetnek, szinte elfeledve az én kis fejecskémet.

Szomjúságot éreztem. Vettem magamon a bátorságot, és megkérdeztem, halkan, de érthetően:

— Van vized?

Atya mit sem törődve a többi naggyal, felpattant a székről és már rohant is a konyhába. Hozott ásványvizet és poharat. Öntött. Alikor látta, hogy az én kis fejecském elégedett, megszólalt:

— Ök még nem tudnak hazudni.

Pingpongasztal

Az első állomásom a váci egyházmegyében volt, ezalatt valamilyen ünnepen fent voltunk egy konferencián Máriabesnyőn. Talán az I. Váci Egyházmegyei Napok voltak, azt hiszem. Úgy alakult, hogy ebédkor egy asztalhoz kerültem a püspök úrral, aki mivel közismerten közvetlen mindenkihez, nem tartott fenn magának külön asztalt. Ebéd közben megkérdezte, vannak-e rendesen hittanosok.

— Persze — mondtam — sőt, hittanórán kívül is átjönnek rendszeresen a plébániára.

Erre megkérdezte:

— És pingpongasztal van?

— Az nincs! — válaszoltam. Erre Beer atya:

— Akkor vegyél egyet, kifizetem.

Megtörtént, és nagy örömöt szerzett a hittanosoknak!

Püspöki süveg

Volt nálunk nem egyszer misézni a Szent Imre templomban. Nagyon szerettük, amikor jött, mert nagyon kedves volt velünk. Mindig megbeszéltünk mindent. Egyszer egy cserkészmisét tartott, egyenruhában voltam. Azt mondta nekem, mint jó cserkésznek, megengedi, hogy én infulázzak. A sekrestyében meg is engedte, hogy feltegyem a fejére próbaként. Mindez nagy örömmel töltött el, és sokszor jut eszembe, mikor másik püspök jön.

102

VÁC