Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)

21

Az alázatos, síró, mezítlábjáró István királyban okvetlenül lelkűknek atyjára kellett ismerniök ; de ennek az atyának csak gondjait és fáradalmait látták s törekvéseinek kimenetele iránt még kétségben lehettek. Hullámzott a kereszténység sorsával a nép érzelme s bizalma is iránta s a pogányság tényleg fölütötté a fejét, üstökbe kötötte haját s vadul tombolva kisérlette meg többször összetörni Isván művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a hitnek a nép szívét.

Ez a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté.

Szent László nem tanít; ő nem apostol; de ő küzd, harczol s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök; a magyar kar, a bátor szív, melytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben ; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem; mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg.

A régi vitézséget szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szivén ragadta meg a nemzetet; öröme's eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla ; alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme.

A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a kérész-