Rayman János: Rayman János aranydiplomás vegyészmérnök (Pécs, 2018)

2. Bányásznapi előadás 1989. augusztus 31.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Munkatársaim!

Lassan három évtizede, hogy üzemünkben így augusztus végén, szeptember elején bányásznapi megemlékezést tartunk.

Évszázadokig Szent Borbála napja, december 4.-e volt a bányászok hagyományos ünnepe. Nem csak Magyarországon, hanem szinte egész Európában. De az új hatalom csak a céljaival találkozó hagyományokat tűrte meg, és kiálltotta ki „haladó hagyomány”-nak. Mivel Szent Borbála nem nyerte el a hivalatlos politika tetszését, és nem kapta meg a haladó jelzőt, kegyvesztett lett. és a bányász vidékeken sikeresen el is pusztították képeit, oltárait, ma már csak a templomok őrzik féltve a bányászok védőszentje, és a vallásos bányászok tiszteletét.

De valami kellett helyette és így a „munkát, kenyeret” felvonulás vérbefojtásának napját avatták bányászünneppé.

Pedig egy összezsugorított országban, vesztes háborúk szörnyű pusztításával nyomorítva, a nagyahatalmi érdekek szorító satujában sarjadt új életre. És Főnix madárként támadt fel a magyar bányászat.

Próbálta meg a lehetetlent, a nyersanyagszükségletet előteremteni. A didergő országnak meleget adni. A romok helyére követ, téglát, meszet, cementet biztosítani.

Bármennyire tagadjuk. Magyarország ásványi kincsekben szegény ország. Azzal a kevéssel, ami van, viszont igen jól kellene sáfárkodni.

De lehet-e ma erről beszélni?

Amikor a döntések kényszerű mozgatója a napi bevételek és kiadások krajcáros kötéltánca?

Az államosítás után a tervgazdálkodás íróasztali szakirányítása a politikai döntések árnyékában elválasztotta a ráfordítást az eredménytől.

De nem hiszem, hogy bezárt bányákban eltemetett milliárdok, utcára került emberek tízezrei árán a nagyranőtt számla kiegyenlíthető.

Nem vagyok országos gondokkal birkózó gazdaságpolitikus.

De még van szemem, hogy lássak, és van fülem, hogy halljak. És képes vagyok emlékezni. Láttam visszafejlesztett szénbányászatot és utána olajárrobbanást. Emlékszem, hogy a sajtó harsogott a gúnykacajtól, ahogy a nyugati gazdaság erőfeszítéseit kommentálta az energiatakarékosságáról, a válság leküzdéséről. Olvastam megfeneklett liász-programról, eocén-proramról.

Félve pillantottam Visegrádra. ahol a világszép Duna-kanyar ma holdbéli táj, ahol a valóban át nem gondolt politika futott zátonyra.

Most új varázsige a gázturbinás áramtermelés.

Csak éppen azt is meg kell venni, no meg földgáz is kell hozzá. De hát földgázunk van? Nincs elég. Jól tudjuk, a Szovjetúnió világosan leszögezte, hogy a külföldi szállítások rovására is biztosítja saját szükségletét. Nem kell már ezzel télen számolni?

Jártam Pakson, amelynek építéséről kétes legendák szólnak. De úgy tűnt, jó útra léptünk. Az atomenergia az olcsó tüzelőanyaggal szűkösen megáldott országban az egyetlen lehetőség.

292