Medicina és vers - Kolos füzetek (Esztergom, 2019)
Jékely Zoltán: Csontjaimhoz Mindig úgy éldegélek, mintha holnap örökre elaludnék, s álmatag nézem csontjaim, kik velem loholtak, s kiket lelkem csúful magukra hagy. A koponyám mázsás agyag súlyától, száz év se kell, háromfelé reped, belészivárog egy tavaszi zápor s kimossa a porrávált verseket. A fogaim, miket húsz-harminc évig koptattak ételek, martak savak, a fogaim kicsorbult sora fénylik időtlen időkig a föld alatt. Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak a csigolyák és lüktetett a vér, ha majd odvából a velő kirothadt, felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér. Szegény kezem, kit annyit szimatoltam, miután testeken motozgatott, hogy visszaintsél annak, aki voltam, szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott! S ti lábaim, sebes, vad agaracskák, akik leányok lábát szorították s felhők alá rúgtátok fel a labdát - örökre megmereszt a síri hapták. Jékely Zoltán 1913-1982 1935 17
