Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
Bevezető
I— látunk még a képen (kiegészítő elemek, háttér)? Ezen a szinten mondhatni teljességgel lecsupaszítjuk az alkotást. A második lépcsőfok az ikonográfia szintje: az objektív adatok, attribútumok alapján elkezdjük beazonosítani a képen látható személyeket, jeleneteket. Sokan úgy hiszik, hogy ezzel a munka végére is értek. Ám nem így van, mindezt követi az utolsó lépés, a kép ikonológiai feltárása. A legapróbb felbukkanó részletet is összegyűjtve elkezdjük az összes elemet egyetlen egésszé kovácsolni, a legutolsó, teljességgel mellékesnek tűnő elemet is belekapcsoljuk a nagy kirakós játékba, ezen keresztül igyekszünk feltárni az ikon logoszát, vagyis üzenetét, szavát, értelmét. Nemcsak arról van itt szó, hogy kit, mit, hol, mikor és hogyan ábrázol a kép, hanem arról is, hogy mindez mit üzen számunkra, miért lett egyáltalán megfestve, mit kellene, hogy kiváltson belőlünk, milyen szándék feszül benne, milyen szóval akar megszólítani minket. Magától értetődő, hogy ez a harmadik lépés a képet olvasó-értelmező ember lelkét, személyességét és kreativitását is játékba hívja, ugyanakkor az is világos, hogy enélkül a mű nem tudna elérkezni hozzánk. Nem elég lemásolni a szimfónia kottáját, s azt mintegy számítógépként, tökéletes metronómiájú gépzeneként visszaadni - az emberi interpretáció minden személyessége, tökéletlensége, egyénisége, akár még a komponistával küzdő-vitázó karmester, zenész egyediessége is kell ahhoz, hogy a mű élni kezdjen. A valóban művészi művek nyitottak: miután a zenész saját személyességét adta a komponista kottájához, végül a hallgató is a maga szubjektivitásának megfelelően fogadja be és értékeli a művet. Kritikát, ellenvetést vagy éppen elismerést, támogatást kapcsol hozzá, s az újabb befogadó egy egyre terebélyesedő fa ágai-bogai között találja magát, amely szaktudományosán nem minden elemében objektív, mégis gyümölcsöző, tanúságtevő. Az Egyház mindig is ez utolsó, harmadik lépcsőfok elérésére törekedett, amikor hagiográfiákat írt. Nem elvetni akarta a tényeket, hanem mindig Isten fényébe helyezte azokat. A vizsgált személy életének még a legprofánabb mozdulásait is sub ratione Dei vizsgálta, behatolva a személyiség rejtett régióiba. Ez az ismeret már nem analitikus, objektiváló vagy külsődleges. Ahogyan a skolasztikus hagyomány A SZENT ÉLETŰ BÍBOROS 16
