Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)

A vértanúság kohójában

„Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos.”

A VÉRTANÚSÁG KOHÓJÁBAN

„Az emberek eltipornak, folyton szorongatnak” (Zsolt 56,2)

Mindszenty József azon főpásztorok közé tartozik, akik regnálásuk java részét székhelyüktől messze, működésükben korlátozva töltötték el. Veszprémi másfél évéből felet fogságban élt meg. Esztergomi érsekségének mérlege még szomorúbb: 1945 októberétől 1974 februárjáig mindösszesen három évet és két hónapot töltött el egyházmegyéjében. A keresztény ókor száműzött főpásztorai, vagy a reformáció korának széküktől örökre elüldözött püspökei jutnak az eszünkbe. Mindazonáltal ezek az időszakok, a megkötözöttség évei (legyen szó Andrássy útról, börtönről, internálásról, amerikai követségről) nem szüntették meg a lelkipásztori szeretetet Mindszenty József lelkében: a pásztor akkor is pásztor, ha legyőzik, ha cselekvésében korlátozzák, ha látszólag megtörik. Lelkében, belső szabadsága világában sajátos, kegyelmi módon, Isten színe előtt ekkor is tud gondoskodni mindazokról, akiket rábízott a Gondviselés.

FELKÉSZÜLÉS A VÉRTANÚSÁGRA

1948. örökre nevezetes éve marad a magyar egyháztörténelemnek. Az országos Mária-év hatalmas lelki és emberi sikerei mellett az árnyak is mind erősebben előtűntek. A kommunisták egyre kevésbé leplezték egyházüldöző magatartásukat, a megfélemlítések, elhurcolások mindennapossá váltak. Eközben zajlott az iskolák államosítása körül kibontakozott harc. Az év nagy erőpróba lett: a nép - a Mária-év eseményei és a megannyi államosítás elleni tiltakozás során - meg157