Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)

Bevezető

BEVEZETŐ

Mindszenty József emlékiratait még gimnazista koromban olvastam először. Volt más, a hercegprímásról szóló könyv is a családi könyvtárban, ami kalandos úton, Bécsen keresztül, barátok közvetítésével jutott el hozzánk. Egy kiskamasz szemében, aki a rendszerváltozás idején szüleivel megannyi nagy és azóta már történelminek nevezett eseményen részt vett, ez már önmagában érdeklődést keltett. Ki lehet az az ember, aki ennyire zavarja a rezsimet? Mi lehet az oka annak, hogy egy életrajz, személyes beszámoló ilyen mérvű pánikreakciót vált ki olyanokból, akik egyébként a gyermek számára szinte elképzelhetetlen hatalommal bírtak? Miben lehetett „ellenfele” egy idős, emlékező pap a május 1-jei felvonulások idején a Városliget előtti tribünön álló nagyoknak?

Az Emlékiratok olvasása közben a tizenéves emberpalánta lelkesedése vett erőt rajtam: ez valóban egy kiváló élet! Küzdelem, kiállás, harc, megingathatatlanság, lázadás a fennálló rendszer ellen - csupa olyan emberi vonás, ami kifejezetten vonzó volt a ’89-es eufória idején. Ugyanakkor az utolsó pár oldal, de legfőképpen a záró bekezdés megütött egy, a puszta hősiességen messze túlmutató szintet: a hívő ember belső lelki nagysága tárult fel benne, ami megmagyarázhatatlan a puszta racionális logika alapján állva. Az innen sugárzó fény valahogy az egész kötetet más megvilágításba helyezi. Immár nem a nagy harcos, a rendíthetetlen küzdő, a legyőzhetetlen lázadó állt elém, hanem olyasvalaki, aki - egy élet ezernyi küszködése és hányattatása után - eljutott a béke állapotába.

Egy ősi legenda szerint az élettől megcsömörlött, megfáradt Dante egyszer éjnek s égzengésnek, viharnak az idején kimerültén zörgetni kezdett egy kolostor ajtaján. Amikor a mord kapus testvér kinézett, s megkérdezte: „Mit akarsz?”, csupán ennyit válaszolt: „Pace, pace!” rí