Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)

Versengés Szent Péter trónja körül

a hazai és az európai közvéleményt (1152). Hiszen Aquitániai Eleonóra második házasságkötésével a francia korona grófságainak laza szövetségéből kiszakad Aquitánia, Gascogne és Poitou, egyben „hozományként” Anjou és Normandia ifjú hercege, Plantagenet Henrik „mellékbirtoka” lett. Amikor pedig István király („a Blois- dinasztiából”) és Matild hercegnő megállapodása eredményeként az ifjú herceg és férj II. Henrikként örökli az angol trónt, majdhogy a teljes francia partvidék - az ország közel kétharmada - az ő főhatósága alá kerül.

Hazai helyzetükből fakadón a francia uralkodók távolról és gyanakodva figyelték az invesztitúraharc ádáz hevét, vad fejleményeit I. Fülöp király (1052-1108) készséggel mondott le „a kinevezésekről” II. Paschalis előtt (1107). A Szentföldről hazatért VII. Lajos a közös hadjárat idején ezért és még inkább „a normann kapcsolat” miatt tapasztalta a német császár bősz ellenszenvét, majd gyűlöletét A távolságtartás Barbarossával csak erősödött Manuéllal úgyszintén. Párizs figyelmes és tartózkodó szemtanú maradt II. Henrik belharcai és Barbarossa itáliai hadjáratai idején. De kitűnő tanácsadóira hallgatva VII. Lajos menedéket nyújt a Rómából kiszorult pápáknak, egyben az Angliából elmenekült főpapoknak, nyilván másoknak is.

Az itt tanulók számára a várható „hazai sorshoz” erőt Abélard, Bernát, Petrus Venerabilis, Suger apát és mások, akár Puella példája adhatott, tanításuk pedig mindehhez kellő és illő intelligenciát Ilyetén summázat forgolódhatott Lukács fejében is, amikor a hazahívást közvetítő barátaival szekerén „a régi római úton” elindult hazafelé. Hozzávetőleg talán egy álló hónapon át tartott az út: a fogadóktól a kolostorokig.

Az esztergomi várhegyig tehát bő ideje volt a felkészülésre, eltűnődhetett volna mindazok felett, amiről eddig szó esett Sejthető mégis: elsősorban a régen látott otthonra gondolt, maradék figyelmét pedig a lehetséges szolgálat foglalta le. A hivatás kötelmei.