Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)

Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain

II. Endre királlyal (1205-1235) és érsekeivel gyakori leválváltásaiban a már Boso bíboros-prépost által is számon tartott dekrétum megállapításaira hivatkozik.

A malmok nem is oly lassan őrölnek tehát A 12. század második felében „a kép szinte minden vonatkozásban átalakult A világi uralkodót leszállították csaknem főpapi magaslatáról, a pápa új hatalmat nyert mind egyházi, mind a világi ügyekbe való beavatkozáshoz és irányításhoz, a bencés rend elvesztette monopóliumát a vallásos életben, a törvényhozás és a teológia teljesen új ösztönzéseket kapott, és sok fontos lépést tettek a fizikai világ megértése, sőt szabályozása irányába. Hogy mindez ennyire rövid idő alatt ment végbe, a középkor történetének egyik legérdekesebb ténye...” - foglalja össze csodálatát Sir R. W. Southern oxfordi egyháztörténész könyvében az akkori „fejlődés korszakáról”.

Southern szerint ekkor még az egyház és az állam működése „a kereszténységben mint vallási és politikai közösségben egyesült”, így aligha szembetűnő, hogy a felerősödő gregoriánus folyamatban Európa „apostolibb ihletettségű uralkodóival” legátusai révén a kúria tudatos törekvése lett a célszerű szerződéskötés. Főként azokkal, akik kevésbé tartották be „az apostoli elődök” tiszta lélekkel és önként vállalt ígéreteit És ha mindez mégsem változtatott az elferdült gyakorlaton, legalább őrződött valami, amire Róma hivatkozhatott

Hiszen „a jogar temporáliái” még hosszú ideig és korántsem ritkán kalandoztak „a gyűrű és pásztorbot sacerdotiumainak” ígéretesebb, bár ingoványosabb vidékeire.