Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)

Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain

„Az egyházi hatalom hatáskörébe tartozik, hogy a világi hatalmat a helyére állítsa, és hogy ítélkezzék fölötte..- idézi majd a századvégen a III. Sándor győzelmének értékét tetéző III. Ince pápa Szent- viktori Hugó híres mondatát (De Sacramentis). Ebben a jeles viharzásokkal járó folyamatban a meggyilkolt Becket Tamásnak, a száműzött Eberhardnak, a bebörtönzött Lukács érseknek és másoknak közel hasonló, egyben összetett feladat jutott: „az egyházi kánonok védelme és a nemzeti érdekek” gyakran azonos súllyal szabták meg tevékenységük irányait. Pedig a hazaszeretet az egyházi rend tagjai számára jobbára ismeretlen fogalom volt előbb. Ebből a kettős indítékból folytatott küzdelem eredményeként, akár „nemzeti érdekből” is értékelhető az alapokmány, melynek „egyháztörténeti súlya kétségtelen”, mivel „az első pozitív adat, mely a magyar királyok szabad javadalombetöltési gyakorlatának korlátozásáról tanúskodik...” - Gálos következtetése szerint. „Két szuverenitás találkozása... a magyarföldi egyházi jogok és érdekek világában..., az egyház és állam viszonyának tételes-írásos rendezése a közös ügyeket illetőleg. ..” Megformálását az érsek és a legátus közös művének tekinti 1169-ből, közvetlenül a zsinat zárásaként

Gálos vitatja Walther Holtzmann és nyomában mások feltételezését arról, hogy a pallóimmal érkezett Péter bíboros ll6l júliusában megkötött volna II. Gézával valamiféle „első konkordátumot”. Elismeri ugyan, hogy Holtzmann véleményének szép számban akadnak hívei, a szerződések) léte és időrendje között mégis eléggé megosztott a történettudomány.

II. Géza „lemondott az invesztitúra jogáról nemcsak a püspökök, hanem a királyi prépostok és apátok vonatkozásában is... - állítja a 12. század ismert kutatója és monográfusa, Makk Ferenc a királyi udvar és a pápai kúria között olyan kompromisszumos megállapodás (egyházi konkordátum) jött létre, amely igen lényeges egyházjogi kérdésekben rendezte a király és a pápa viszonyát, illetve jogkörét. A szerződésben III. Sándor elfogadta azt, hogy a magyarországi egyháziak csak a király beleegyezésével fellebbezhetnek (appellatio) a pápához, aki ugyancsak az uralkodó hozzájárulásával küldhet legátusokat (legatio) Magyarországra: a pápa az érseki pallium átadásánál is bizonyos szerepet biztosított a királynak. Cserében a magyar uralkodó viszont lemondott a püspökök pápai engedély nélküli letételéről és áthelyezéséről...” III. István „követve a hódola143