Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain
tésére és a gyakorlat módozataira vonatkozik. A nemzetközi jogból kölcsönzött kifejezés pontosnak tűnik, bár alkalmazása III. István „kiváltságlevelére” napjainkra nem kevés értelmezési vita indítéka lett. A történelmünkben először született ilyetén „egyezményre” mégis elfogadott maradt, bár igaz, az ígéretek és kötelmek sorát tartalmazó „dekrétum” alkotásában a legátus csupán közreműködött - fogalmi értelemben az okirat a pápai kúriával kötött egyezménynek mégsem tekinthető. A hazai történettudomány a változó dátumú „konkordátum” szövegét Baronius Caesar gyűjteményéből ismerte meg, az évszámeltérések históriánk ismeretében könnyen korrigálhatok. „Nagy valószínűséggel elfogadhatóbbnak” először Pauler Gyula tekintette az 1171-es dátumot, hiszen a történeti folyamatba köny- nyebben illeszthető. Ehhez a megoldáshoz Szentpétery Imre, Deér József, Dümmerth Dezső, Györffy György és néhány társuk csatlakozott, bár a korábbi többség, köztük az első magyar konkordátumról írt önálló tanulmány mdós alkotója, Gálos László „a többség” gondolatmenetét követve kézenfekvőbbnek tartja az esztergomi zsinat (II69. szeptember 14.) napját követő heteket, amikor „a király a magyar egyház szabadságát visszahelyezi és megerősíti elődei szellemében.- Knauz Nándor értelmezése szerint. De ha ez az évszám a „hiteles”, akkor a királyt akár „többszörös esküszegőnek” illenék tartanunk, mint Manuél tette, amikor Béla herceggel nem adta át annak dukátusát. És persze a történet is módosulna Lukács érsek drámai igyekezetéről, Gualterus Mapes krónikájáról - ezért lehetne elfogadhatóbb 1171, „a királyi kihirdetés” ünnepibb dátuma. Ez a megoldás talán kevésbé borzolja a történelmi tudatot, mint Győry János tette félszázad előtt. Bár elfogadta az ll69-es dátumot, de komoly vétót emelt az okirat hitelessége iránt „Magyar uralkodó ilyesmit nem írhatott..- vélte. De nótáriusa igen - tehetnénk hozzá -, kivált, ha a római kúria egy igen tekintélyes küldöttének jelenlétében fogalmazott A stílusra vonatkozó észrevételek helytállók nyilvánvalón, de egészében nem teszik „hatályossá” a tanulságokat Igaz, „a fejedelmi többes”, „a szokatlan kézirati elrendeződés”, az „in perpetuum” formula a hazai oklevelezés gyakorlatában valóban csak másfél évtized múltán fordul elő. Mindezek akár példaként szolgálhattak utóbb. Érdemes talán utalnunk itt Győry János „egy mindenben nem követhető” hipotézisére is a konkordátum „utóélete” körül. Az író 138
