Dévényi Ivánné: Csernoch János tevékenysége az ellenforradalmi rendszer első éveiben (Budapest, 1977)
58 DÉVÉNYI IVÁNNÉ A kisgazdapárt előretörése aggodalommal töltötte el a klérust, mert bár a Rubinek- párttal való fúzió után a pártban megnőtt a nagybirtokosok száma, az eredeti Nagyatádi- párt jelentős része követelte a földreformot és több más demokratikus reformot: általános titkos választójogot, a közigazgatás demokratizálását. E törekvésekkel szemben kívánatos volt a KNEP, illetve a kisgazdapárt nagybirtokos-szárnyának erősítése. A két párt között a küzdelem ekkor mégsem a társadalmi reformok terén, hanem a királykérdésben bontakozott ki, amelyet különösen időszerűvé tett az államfői tisztség betöltetlen volta. 1920. február 23-án a Huszár-kormány törvénytervezetet nyújtott be, amely megállapítja, hogy Magyarországon a királyi hatalom gyakorlása 1918. november 13. óta szünetel, Ausztria és Magyarország közössége pedig 1918. november 11. óta megszűnt. A törvénytervezet visszaállítja Magyarországon a királyságot, a köztársaságot pedig — mint a magyar néptől idegen államformát, — elutasítja. Javasolja továbbá, hogy a nemzetgyűlés a legfőbb államhatalom végleges rendezéséig az államfői tevékenység ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok sorából titkos szavazás útján kormányzót válasszon. Ebből a törvényjavaslatból lett az 1920: I. te., amely legális alapot adott Horthy kormányzóságához, ugyanakkor a Habsburg-ház restaurációjának lehetőségét sem zárta ki. A királykérdés polarizálta a magyar politikai életet, kiszorította a politikai köztudatból az egész magyar társadalmi fejlődést meghatározó reformkérdéseket, mikor a legitimitás elvének elfogadását vagy elvetését állította a középpontba. A legitimisták és a szabad királyválasztók harcában a magas klérus állásfoglalása nem volt egységes. Egy része feltétlenül ragaszkodott IV. Károly visszatéréséhez (gr., Mikes János szombathelyi, Hanauer István váci és gr. Zichy Gyula pécsi püspök), más része nem tartotta megvalósíthatónak a Habsburg-restaurációt (Prohászka Ottokár fehérvári, Glattfelder Gyula csanádi püspök, Szmrecsányi Lajos egri érsek és főként Zadravecz István, a tábori püspök), míg a két tábor között helyezkedtek el az „elvi legitimizmus” hívei, maga Csemoch János, továbbá Rótt Nándor veszprémi, Fetser Vilmos győri püspök és a katolikus hierarchia igen jelentős része. A harmadik csoport magatartását bizonyos ingadozás jellemezte. Elvben ugyan elismerték a Habsburg-ház jogát a magyar koronához, de óvakodtak minden olyan lépéstől, amely a belső rendet, a katolikus egyház biztonságát veszélyeztethette volna. A felső egyházi vezetés legitimista szárnyának szövetségese a konzervatív arisztokrácia volt: Apponyi Albert, ifjabb Adnrássy Gyula, Károlyi József és a Zichy-család tagjai. A legitimista politikusok közé tartozott Gratz Gusztáv, Rakovszky István és a polgári demokrata Vázsonyi Vilmos. A legitimista tábor tömegbázisát a katolikus Nyugat-Magyarország adta, de nagy tömegbefolyásuk volt a fővárosban is, a budai kis- és középpolgárság, a katolikus értelmiség körében. A keresztényszocialista mozgalom — amely a legitimisták bázisát kiszélesíthette volna — nem volt egységes ebben a kérdésben. A radikális keresztényszocialisták (Vermes csoportja) szabad királyválasztó állásponton voltak, a többiek véleménye megoszlott: Griegerék karlisták voltak, a volt néppárti keresztény szocialisták (Huszár, Ernszt, Vass) elvi legitimisták, Haller és Bleyer csoportja a kettő között lavírozott. Horthy kormányzóvá választását a legitimista arisztokrácia támogatta. Horthy Károly király hívének vallotta ekkor még magát, aki csak ideiglenesen vállalja a hatalom gyakorlását, és amint az idő alkalmassá válik rá, átadja a hatalmat.
