Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

III. A mindennapok szépsége

fiatalos lendülete viszont sok kollégistára, gimnazistára a pozitív kortárs-példa rendkívüli vonzó hatását gyakorolta.

A noviciátus mégis lényegében elzárt kert, egyetlen nagy lelkigyakorlat, ahová a kíváncsi diákszemek ritkán kapnak betekintést, bár minden évben vannak nyitott napok az első osztályok számára. Ez a rövid írás is legyen nyitott ajtó, amelyen az öregdiák meg a mostani diák is beléphet és megismerkedhet a noviciátus lelkiségével. Amikor előző generális atyánk, fr. John Vaughn 1988 őszén összehívott minket, a Rend újoncmestereit Assisibe, hogy ott lélekben megújuljunk és a legutolsó nagykáptalan hármas döntésének fényében, (szemlélődés, evangelizáció és a szegényekkel való élet) felülvizsgáljuk a novicius testvérek képzését, mindjárt felmerült a „nyitott” vagy „zárt” noviciátus alternatívája.

Hamis alternatíva, hiszen a noviciátus éve lényegében lelkigyakorlatos év, melynek során a novicius testvér, aki friss hivatásként válaszolni akar Isten szólítására, valamiképpen szeretné végigjárni Szent Ferenc megtérésének útját, aki barlangokban tartózkodott, vagyis leszállt az emberi létezés legmélyebb gyökereihez, ahol egyedül állhat Isten színe előtt, hogy elfogadja őt Atyjának, Testvérének és jegyesének.

Aki nem száll le ide, az semmit sem tud az emberről, mert ugyanúgy a felszínen fog élni, mint azok a milliók és milliók, akik nem tudják, honnan jöttek és hová tartanak.

Az egyház közösségében ugyan, mégis teljes egzisztenciális magányban kell annak találkoznia az élő Istennel, aki mindenki kisebb testvére akar lenni. Ezért a szent liturgia állandó, állhatatos, nem rutinszerű, de nem is egyénieskedő, hanem művészi színvonalú ünneplése mellett a napi egyórás meditáció, az egyórás lelkiolvasmány, valamint az ebéd és a vacsora utáni rekreációt kivéve az egész napra kiteijedő csend (silentium) és a külön cella hivatott azokat a kereteket biztosítani, melyek Szent Ferenc számára a barlangok voltak. Ha a novicius testvérben nem alakul ki egyfajta belső igény erre a barlangi létre, vagyis ha nem szomjazza mindennap az Úr jelenlétének édességét, akkor nem való a Rendbe. A közösség csak ezután kerülhet szóba. Szent Ferenc atyánknak az Úr testvéreket adott. A novicius testvéreknek úgy kell elfogadniuk egymást, mint Istentől kapott testvéreket. Csak az Úrban, az Úron keresztül és az Úr által van kapcsolat közöttünk, mert ő a szőlőtő és mi a szőlővesszők, a szőlővesszők között pedig nincs „magánátjárás”.

Ezért a kisebb testvérek közössége, mely „ecclesiola” (kis egyház), azon szegényeknek prófétai közössége, akik mindent elhagyva elfogadták egymást Jézus Krisztusban. A kisebb testvérek közösségének igazából nincs semmiféle célja, hiszen magának az Egyház közösségének sincsen célja: „Az élet megjelent, azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk. A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal” (Jn 1,2-3).

A Szentháromság közössége és minden igazi közösség öncélú. Legfeljebb az a célja, hogy mások is közösségben legyenek velük, mert mi közösségben vagyunk az Atyával a Fiú által a Szentiélekben, aki a „vinculum caritatis”, a szeretet köteléke. Ezt a közösséget kell tanulnunk együtt a novicius testvérekkel.

147