Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Az ezred ezüst kürtje

Gyönyörű jelvénye, symboluma annak,

Hogy otthon még mindig érző szívek vannak, Hogy akiknek itten szikla a párnájuk,

Odahaza várnak, gondolnak még rájuk.

Velünk van a szívük, velünk van a lelkűk, Értünk hull a könnyük és sajog a keblük,

Hogy nem tűrünk, vérzünk, szenvedünk hiába, Befoglalnak minket zokogó imába.

Bánatukban is volt az ezredre gondjuk, Amelynek a babérkoszorúját fonjuk.

Amelyben ott harcol három megye népe, Három megye hőse, dísze, büszkesége. Amelynek zászlaját mindig magyar védte,

El nem hagyta soha s bátran halt meg érte. Most is kibontottuk, vidám csengő dalra,

Hogy vezessen minket fényre, diadalra.

Március Idusán szenteltük fel arra,

Hogy szavára menjünk harcra, zivatarra.

Imára csendült fel először a hangja,

Hogy az olasz földet végig bebarangja.

Hogy hallja a hűtlen, a hitszegő álnok,

Hogy a magyar nem tűr rút, idegen jármot. Aztán szállott tovább, sötét felhőn végig, Könyörgő imával Istenhez az égig.

Míg ezzel a kürttel a csatákat járjuk,

Hangját a rohamra felkészülve várjuk.

És ha felhallatszik belőle a - Rajta! - Utána harsogja minnyájunknak ajka. Megmozdul a föld is lábaink alatt,

211