Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Háborús történetek

mihelyt valaki közeledni merne oda. A két sereg éberen leste egymást. Puskák és gépfegyverek várták az első gyanús mozdulatot. Feszült, idegbomlasztó csend.

Egyszerre csak segítségkiáltás, szívtépő jajszó üti meg a mieink fülét. Állásaink előtt, a nemrég lefolyt harcban ottmaradt egy sebesült katonánk, akit már nem lehetett fedezékeinkbe hozni. Most magához tért, segítségért kiált, de ki mer, vagy ha merne is: ki tud hozzáférkőzni?

Az ezredkáplán jóban, rosszban hűséges társa lelki gyermekeinek, értesül a szerencsétlen ember sorsáról. Elhatározása egy pillanat alatt megfogam- zik. Kötelessége vigasztalni, megsegíteni az elhagyott szenvedőt. Hogyan? Az más kérdés, majd meglátjuk. De kell. Nagy ügyességgel, hidegvérrel fog vakmerő terve végrehajtásához. Találnak egy helyet, ahol átgázolhat a folyón anélkül, hogy túlságosan ki volna téve az ellenség lövedékeinek. Indul és szerencsésen átér a túlsó partra. De most következik a legnagyobb nehézség: fedezéket alig nyújtó, nyílt terepen odajutni a sebesülthöz. Földre lapul, óvatosan, lassan kúszik előbbre. Irtózatos, órákká nyúló percek. Egy ügyetlen mozdulat a halált jelenti... És végre, végre ott van a sebesült mellett. Megszólítja. Mindegy, mit mond neki. Meg kell érezni szavából az isteni szeretet melegét, hiszen az életét kockáztatta meg, hogy elmondhassa. És nem csak üres vigasztalás a szava. „Légy nyugodt édes fiam! Látod, hogy nem feledkeztünk meg rólad. Nem hagyunk el, ne félj. Amint beesteledik, átjönnek érted bajtársaid, biztos helyre visznek. Addig tűrj békességgel és veled lesz az Isten." A sebesült arcán édes megnyugvás ömlik el. A legrosszabbtól, az elha147