Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Háborús történetek

a nehéz sebesülteket s addig meg sem nyugodtam, míg meg nem találtam őket. Ebbéli örömömet nem is tudom palástolni, amikor leírom, hogy tudomásom szerint nem volt nehéz sebesült vagy haldokló, akit ha lehetett, lelkileg el nem láttam volna. Sőt, a jó Isten még abban a kegyelemben is részesített, hogy megsebesülésem után, midőn már másoknak a támogatására szorultam, a mellettem lévő haldoklónak fel tudtam adni az utolsó kenet szentségét.

5. A betegek, sebesültek orvosi intézkedés szerint a hadtestparancsnoksági kórházakba lettek szállítva. Azok a nehéz sebesültek azonban, kik sebesülésük után rövid időn belül befejezték földi életüket, azok az ezred körében maradtak, s eltemetésükről mi gondoskodtunk.

Álló harcban szépen rendben ment minden, már t. i. ahogy háborús körülmények közt mehet. Mozgó harcban azonban a halottakat először összeszedni, előkeríteni, vagy a rajvonal előtti helyről elcsenni kellett s csak azután következett az eltemetésük.

Az otthoniak talán meg fognak kissé ütközni azon, ha tudomásukra hozom, hogy halottainkról a felsőruhát, ha jó volt, akkor levettük. Most azonban ők is belátják, hogy a hadvezetőség ezen intézkedése helyes volt, hisz a halottaknak úgy sincsen szükségük ruhára; nekik nyugalom s örök béke kell. Hasonlóképen azt is megemlítem, hogy az ezred körzetében hallottainkat koporsó nélkül temettük. De bizonyára ezen sem fog megütközni senki sem, ha arra gondolunk, hogy deszkánk nem igen volt, s ami jutott az ezrednek, az nagyon is elkelt az állások kiépítésénél s a védő helyek felállításánál. Azután nem is volt idő ko139