Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

kétpólusúnak mutat be mindent. Mintha ketten feszülnének egymásnak. Amikor pedig minden az egy-re, az egységre tör. Minden rossz hiány, amely megfeledkezik az egy boldogságáról. S ezt a hiányt növeljük magunkban akarattal bíró személlyé, kóros daganattá, a világ társtulajdonosává. Mi magunk teremtjük saját ellenfelünkké a gonoszt.” Nevettek benne az imádkozó szavak, mint délután a székesegyházban. „A megelégedettség egyszerűségével.” Még néhány nap, és a pápa fogadta őket. Hiányzott belőlük a várakozás izgalma. Hiszen egyetlen szabályzaton múlna minden? Egyetlen jogi formulán? Emberi okoskodáson?

Szenvedélyes volt a nap, gravitációs erővel szenvedélyes benne a létezés. Minden igazi arcában izzott. A létezés sérülékenysége se tagadhatott le semmit. Özséb és társai szerették volna, ha minden úgy marad, az egyszerűségnek ebben a rendíthetetlenségében. Amikor az ember nem válik el, hanem megmosakszik a teremtett- ség fürdőjében. Mert nincs rémisztőbb annál, mint ha arra gondolunk, hogy önmagunk teremtői vagyunk.

Elhagyták a pápai udvart, sarkuk megkérgesedett a hosszú út során, berepedezett a bőr, de nem fájt a seb, nem sajgott a láb. Por - fölverődött lábuk alól, apró felhőkként gomolygott, térdmagasságig belepte öltözéküket, fentről fehér-fényesen vakított a nap, száraz, hatalmas tér, a hőségtől kiszikkadtak a nyálkahártyák, nyelni is alig tudtak már, szemük előtt vibrált a világ, „mégis mennünk kell”.

„Nyilvánvaló...! Nyilvánvaló...! Nyilvánvaló...!” — kiáltották derült arccal, s a lét-kételyükbe nyomorodott emberek megbot- ránkozva tekintettek rájuk: „Kik ezek, és mit akarnak?!”

Özséb testvér a pilisi sziklák fénytűzte melegét, a telek hóropogását, az első virágok nyílását, az ibolya illatát és az avarból du- dorodva kiemelkedő vargányát látta-hallotta-érezte.

„Testvéreim — fordult a többiekhez — az emberi akarat szerint azt kívántuk, hogy szerzetesrendnek ismerjenek el minket. Pápa urunk szavai azonban sokkal többet adtak nekünk, a teljesség üzenetét közvetítették: most még ne! Valami miatt most még ne! Hát kell ennél több, ennél nagyszerűbb! Ilyen szeretettel mondani nekünk, hogy legyünk szerzetesek! Még jobb szerzetesek!”

És megindultak Magyarország felé.

^ 85 K-