Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

ember ellen. A városlakók azt hiszik, megszabadultak a szenvedéstől, a rettegés után parttalanná vált az élet. Ki akarják fejezni önmagukat, s közben bűnössé torzítják magukat. Persze ezen aligha csodálkozhatunk: a rossz mindig szebb, izgalmasabb, vonzóbb, fantáziadúsabb — a jó meg szerényen jó, mintha csak ártatlan, gyámoltalan egyszerűség lenne. A rossznak karaktere van, s erre fogékonyabb az ember. Nem, ne hidd kedves barátom — de hiszen te járatos vagy a teológiában —, hogy a világ az örökös harc színtere, ahol a jó és a rossz küzd egymás ellen. A világnak ez az egyenlő erőkre épülő szemlélete tévedésen alapul. A világ valósága a jó, amelyen a rossz mint valami horpadás jelenik meg. A harc mégis gyötrő, mégis mindig jelenvaló. Az ember ugyanis — természeténél fogva — teret enged a jó hiányának, s mivel — mint a tudomány is megállapítja — légüres tér nem létezik a világban, betolakodik a rossz. Gyógyításra szorul... — az érsek kereste a helyes kifejezést — .. .nem, nem maga a világ állapota, hanem a jelenlegi helyzet.”

Özséb egyre nagyobb figyelemmel követte az érsek okfejtését. Már korábban is bele akart kapaszkodni a gondolataiba, de most úgy érezte, éppen arról beszél, amit ő maga kiimádkozott.

„Igen, érsek úr, a jóságon esett horpadás kiigazítása. Olykor egyszerű mesterembernek érzem magam, akinek ki kell javítania ezt a horpadást az imáival.”

Hosszan sétáltak, megkerülték a bukszusbokrokat, az érsek végigsimította a duzzadt, erőteljes leveleket, magába szippantotta a növényekből fölszálló édeskés illatot.

„Értem az elhatározásodat, testvérem. Istent nem elég a fejünkkel befogadni, a gondolatainkkal, a logikánkkal, de nem elég a szívünkkel sem, hanem mindenestül. Ha levágják lábunkról a kis— ujjúnkat, már nem úgy járunk, mint annak előtte. Megváltoznak a térdünkre nehezedő erők, fájni kezd a lábunk, de a csípőnk is másként viselkedik, s már az is fáj — a végén egész testünk sajog... Igen, csak mindenestül viszonyulhatunk, nem rész szerint! S te nyilván ezt keresed.”

Özséb bólintott. Valami remegést érzett az érsek hallatán.

„Csak mindenestül viszonyulhatunk” — ismételte meg, s jólesett újra kimondani.

„Menj, sokan törekszenek mostanában erre. De sose feledd, a jó szándék, az érzelem nem elég hozzá. Hallom, sokan vonultak-a 65 e-