Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
Joachim testvér csámpás lábával esetlenül toporgott. „Nem is tudom, mivel kínálhatom meg nagyságodat. Én vagyok a kapus testvér, nekem kell gondoskodnom a vendégekről. De a korábban itt járt urak mindent elvittek.” „Istenem, őrület! Mindenütt az anyag és a szellem romlása.” De amint elnézte az előtte álló ferences szerzetest: „Hiszen ez nem őrült!” Minden mozdulata természetes, arca nem puhult fel, tekintete nem vált követhetetlenné a zavarodás súlya alatt, amikor kiismerhetetlen, hová néz, egyáltalán kifelé-e, vagy a háborodás áporodott levegőjével kitöltött belső verembe? „Testvérem, mindvégig itt tartózkodott?” Joachim megértő gesztussal válaszolt: „Valakinek maradnia kellett. Nem hagyhattuk magára a templomot és a kolostort. És mivel én vagyok a kapus testvér. Joachim testvér végigvezette a tatárokat a folyosón, apró, csusz- logó léptekkel, ügyelve arra, képesek-e követni őt; a quadrumban hirtelen megállt, a mögötte tolongó harcosok majdnem keresztülestek rajta, de Joachim testvér nem törődött ezzel, a kútra mutatott, amelyből tiszta víz fakadt. A tatárok félreértették, vagy egyszerűen nem figyeltek a víz szimbolikus jelentéséről szóló magyarázatra, amit pedig oly láttatóan írt le Joachim testvér, mohón a kúthoz rohantak, hogy megszerezzék a nyilván oda rejtett kincseket. Joachim testvér türelmesen várt rájuk, folyamatos mosollyal, figyelmeztető kézmozdulatával és ujj tartásával, mint ahogyan a csínytevő gyerekeket feddik meg: ejnye, ejnye! S hívta őket, menjenek tovább! A kerengő túlsó oldaláról nyílt a templom. Az ajtó egyenesen a szentélybe vezetett. Joachim testvér türelemre és csendre intette a nyakában lihegő zsíros tömeget. Keresztet vetett, majd a maga suta, gacsos lábával felkapaszkodott az oltárhoz, kinyitotta a szentségtartó házikót, s diadalmasan mutatta a tatároknak. Azok nem láttak ott semmit. Joachim annál inkább kihúzta magát: íme! S szomorúan csodálkozott, hogy ez a népség vonakodott közelebb lépni, félrelökték, s már nem is törődtek vele. Egymás után törték fel a cellákat. Az még hagyján, méltatlankodott Joachim testvér, hogy őt félrelökik, „de az Ur”... Utánuk eredt, hogy figyelmeztesse őket. ^ 61 ^
