Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Bátori László: A másoló
és egyszerű gyönyöröktől sem mentes álmai visszatérnek az igazsághoz. S mit értett igazságon? „Olyan egyszerű akarok lenni, mint Krisztus!” Elszégyellte magát önző nagyképűsége miatt, s riadtan tekintett körül: hallja-e valaki? Tanúja volt-e gyöngeségének? Senki, a világ szép, egyszerű és csendes hangjaival ugyanúgy élt körülötte tovább, egyedül a lelke zajongott otrombán és fájdalmasan. A kétely — előbbre vihet, mint a lépcsőfokok, vagy kirúghat alóla minden biztosítékot? „Félek, Uram! Minden erőfeszítésem ellenére csak a semmibe dőlök? Ne, Uram, ne engedd!” — remegett Bátori, és a kétely délelőttjén elhagyta munkabarlangját. Engedélyt kért, hogy eltávozhasson. „Hová, testvérem?” „A királyi városba.” „És mit remélsz ettől?” Bátori nem remélt semmit, engedelmeskedett az érzékek és akarat egyszerű, emberi természetének: menekült. Erre csak a térben élő ember képes, erre a nyilvánvalóan ellentmondásos cselekedetre, amelytől mégis úgy érzi, megkönnyebbül. S ha megkönnyebbül, ám legyen. Végtére is meg kell érteni a gyöngeséget. Nem szánalomtól hajtva, hanem a szeretet egyszerű gesztusával. „Nem bírom, atyám!” „Mi az, ami kínoz?” „A kétely... A szavak már nem szólnak hozzám.” Az elöljáró megértette: szenvedő társa csöndre vágyik, a szavak nyugalmára, a lélek, az időtlen és témélküli hit, illetve az idő- és térbeli anyagi embertermészet közti feszültség enyhítésére. S ezt a csöndet — a kolostor főnöke, öregember lévén jól ismerte ennek lelki folyamatát — az élet zajában találhatja meg. Amikor az emberi természet eltelik az élet egyszerűségével. ,Jól van, testvérem, menjen.” Bátori hetekig vándorolt odalent. Nem követett el semmi rendkívülit, amit bűnnek gondolhatnánk. Lesétált a folyópartra, figyelte az embereket, hallotta egyszerű beszédüket, szelíden tűnt el ben-ä 383 K-