Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

Istenem, gyönge vagyok, hogy fölismerjem a teremtményedet? Mi választ el, mi különböztet meg engem ettől a koldustól?

Teológiai tanulmányai nem adtak közvetlen választ a cselekvéshez. Egy légbillentés különösen kellemetlen szagot sodort felé. Talán a sebből áradt, talán az egész emberből. Özséb nagyot nyelt, hogy undorát visszafojtsa. Megdermedt, egy járókelő majdnem fellökte, bizonyára sután állt ott, sutaságában a tehetetlensége fogalmazódott meg. Azt hitte, rákiált a földön fekvő ember. „Mit bámul? No, mit bámul? Nem látott még ilyet? Menjen, menjen már, takarodjon, takarodjon...!”

Nagy szemei voltak, különös, nagy szemei. Homlokcsontja erősen előreugrott, széles, dús szemöldöke még bozontosabbá formálta a tekintetét. „Hozzám vág valamit, biztosan hozzám vág valamit... de akkor is! Mit tegyek, mit tegyek?”

Eszébe jutott, hogy Ferenc testvér a városfalon kívül egyszer találkozott a leprással. Bizonyára sokszor látta már, amikor díszes öltözékben elvonult az úton, éppen valamelyik szomszéd várossal vívott csatába, s hazafelé tartva is ott feküdt a nyomorult ördög, rothadó húsával. Bizonyára látta, de nem vette észre. Aztán egyszer — egyszer odalépett, és megölelte a beteg embert. S attól kezdve minden megváltozott.

„Ugyan, én nem vagyok Ferenc! Mit képzelek magamról! Micsoda önteltség” — s a színpadias póz, mert egy pillanatra a Ferenc- utánzás valóban annak hatott, elillant. Szégyellte magát, hogy ebben a helyzetben is buta külsőségeknek engedelmeskedik: „Amíg nem teszem azt, ami én vagyok, ami nem színpad, nem szerep, nem utánzás, hanem belőlem fakad, addig...” - nem fejezte be a mondatot, mert ezen az úton üres, ámbár csinos, talán vonzó, de semmitől kongó logikai értelmezésbe tévedt volna.

Lecsupaszodott a világ: a széles bozont alatti szemekre és az ő esetlen, didergő létezésére. S ez a kettő immár szoros kapcsolatba került egymással; nem, ebből nem lehet egyszerűen kilépni, mintha semmi nem történt volna, könnyedén továbbsietni és gondtalanul aludni, vagy ha föltámad az emlékkép, elhessenteni.

A véges és a végtelen tépéscsináló együttlétté változott. Valamit tenni kell, valamit neki kell megcselekednie ebben a viszonyrend- szerben. Bármennyire szép is a magiszter okfejtése, lélegzetelállí-S 37 E-