Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

készítenek majd, de a végtelen ponttól mért távolsága akkor sem változik! Ez az! Ez az ember bizonyosság-állandója!”

És mint egy nagyra nőtt szöcske, úgy ugrált-kiabált végig a köveken, a réten, aztán a portengeren: „A bizonyosság-állandó, a bizonyosság-állandó ! ’ ’

Amikor a szerzetestársak megkérdezték tőle, mitől riadt és örült meg egyszerre annyira, a prior szeretettel nézett rájuk: „Isten nevét kiáltottam hangosan!”

A prior értette Bátori testvért. Dehogyis támadta meg betegség az elméjét! Egyszerűen csak Isten nevét próbálgatja némaságával.

A fiatal szerzetes az egyik napon arra ébredt, hogy nevetségesnek találja tovább a hallgatást. Micsoda butaság, hogy addig hallgat, amíg rá nem ébred a szavak igazságára. „Gyerekesség”, és el- szégyellte magát. De mit tegyen? Nem állhat oda a közösség elé azzal, hogy maga sem tudja, mi ütött belé — nevetségessé válna, s ahogyan gyerekkorában mindenkire ráragasztottak valami csúfne- vet, rajta maradna most már mindig, hogy néma. Vagy valóban bolondnak gondolnák.

Mit tegyen? Arra gondolt, valami drámai esemény segíthetne neki ebben. Meglátogatja például a másik kolostorban megbetegedett szerzetestársát, s közben, mert némasága már annyira fokozódott, hogy a külső zajokat se hallja meg, véletlenül elgázolja egy szekér. S amikor magához tér, önkéntelenül beszélni kezd. Nem kell magyarázkodnia, gondoljon mindenki, amit akar, és majd néhány napon belül napirendre térnek a történtek fölött.

„Nem, nem, hamis lenne, mint valami előadás...”

S már azt is fölöslegesnek tartotta, hogy állandóan a szavak jelentésén és a valóságra vonatkoztatásukon, vagy éppen a szavak kudarcán töprengjen. „A szavak igazsága..— már rég nevetett ezen.

Aztán az egyik napon (miért éppen akkor, s nem korábban vagy a következő időben — olyan megmagyarázhatatlan volt ez is, mint a történelemben minden más) fölkereste a prior atyát, nem kért bocsánatot addigi viselkedéséért, magyarázatba se bocsátkozott, csöndes, hétköznapi módon (minden drámaiság és megren- dültség mellőzésével), valami különös könnyedséggel, mintha az anyag engedelmeskedne neki, azt mondta:

„Tudom, mely szavakat kell kimondanom.”

Nem az anyag, a lélek volt engedelmes.-3 365 SS-