Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

Szóval a szerelem, biztosan a szerelem! — és egyre többen gondolták így környezetében. Tévedtek. Bátori László ekkor még nem volt tudatában annak, hogy a szerelmi vágy, amit aztán később sokan mindenféle kémiai és biológiai reakciókkal magyaráztak (s ebben is felismerhető valami részigazság, mint ahogyan minden általunk élt élet eljuthat valamiféle részigazságig), benne kisebb erővel jelentkezett. Ha az adott kultúrkörben és korban nagy, sőt túl nagy jelentőséget tulajdonítottak is a nemi ösztön ilyen-olyan mértékű megnyilvánulásának (mint a történelemben mindig), végtére is nincs másról szó, mint hogy a szaporodásnak, az időben való továbbhaladásnak valami gyönyörrel kell együtt járnia, különben az ember már az első nemzedék idején lemondott volna az utódok nemzéséről, föladva önmagát.

De mégsem: ahogyan a történelemben egyre sokasodott az emberiség, ez a vágy nem lankadt, megmaradt állandónak, még ha az egyik emberben erősebben, a másikban kevésbé elemi erővel jelentkezett is. Mi más lenne a nemi ösztönnek ez a természetes fönnmaradása, mint kitekintés a végesből a végtelenbe? Más emberi gesztusokkal együtt. Például, hogy képes a végtelenre gondolni — igen, Bátori Lászlót első alkalommal ott a hegyen kerítette hatalmába ez a nagyszerű érzés (hogy az utolérhetetlen lényeget ezzel a kifejezéssel illessük: érzés). S boldog volt. Nem tudta, miért, hiszen minden tény ellene szólt boldogságérzetének. A király és császár halott — lezuhant a súlyos, állandónak hitt drapéria —, az udvarban lihegtek az érdekek, a király még élt, de már jó ideje folyt a taktikázás, ki hová álljon, kivel szövetkezzen, mi következik a mostani király után (mert a királyok is halandók, ha egyszerű érdekből úgy hajolnak is meg előttük vagy nyilatkoznak róluk, mintha halhatatlanok lennének).

Gondolhatnánk, Bátori az udvarnak ettől a gusztustalanságától undorodott meg és szaladt föl a hegyre. Tévednénk. Akkor is, ha tudjuk, a nyálas udvaroncokat egyszerűen csak zsákmány-pondrók- nak nevezte magában, akiknek nem számított semmi elv, semmi tartás, semmi hűség, önazonosságuk megtartása is csak annyiban érdekelte őket, amennyiben a zsákmányhoz segítette nyomorult akaratukat. A zsákmányt a test kívánta és a testtel összekacsintó rossz.

Bátori sokirányú műveltségre tett szert a pisai és a párizsi egyetemen, de rendelkezett valamivel, amit egyetlen egyetemi stú-3 351 K-