Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Bátori László: A másoló

Ez a lélektani folyamat összekapcsolódik a világban meglévő — meglévő, mert fölismerhető — rosszal együtt járó bizonytalansággal és gyűlölködő szeretettel. S ha valaki eljut eddig a gondolatokkal — pedig még nem is tart messze! —, máris rádöbben, milyen keserű foglalatosság a gondolkodás. Az emberi elme egyszerre szédíti el és szégyeníti meg; egyszerre kínálja a belátás tágasságát és a lehetőségek korlátozottságát. Ettől aztán megzavarodik: „túl bonyolult”, kiáltja, s megrázza magát: átadja lényét a legegyszerűbb érzéseknek. Mert azt gondolja, a tudás inkább lesújtja az embert, földre kényszeríti, mintsem felemelné. S amikor az is az eszébe villan, hogy gondolkodásával saját gondolkodása kritikáját fogalmazza meg, már végképp nem tud mit kezdeni az önmagába visszahajló görbével — „ezt nevezzük életnek, ezt bizony, barátom!” —, s inkább elindul a hegynek, merthogy régen, talán gyerekkora óta egyszer sem kapaszkodott föl laposan csapott tetejére.

Zűrzavar; gondolatok és érzések harántterpesze — aztán hirtelen mozdulat, az addig biztosnak hitt tartás elveszik, s vele együtt minden, korábban fölépített elképzelés és valóság megbillen.

Sátori László fiatal kora ellenére sosem engedte, hogy fantáziája messze lendüljön a valóságtól. Tudásra törekedett; a tudástól nem várt „megváltást”, korán fölismerte az ész határait, tisztelte annak teljesítményét, vonzotta minden ismeret, de tisztában volt azzal, hogy az élet vékony szeletét metszheti csak le ezáltal — a többi rész, a nagyobb darab ott marad, a tudáson túl. Olykor mondta is (leginkább önmagának, mert másoktól aligha várhatott megértést ebben), a tudás rész, közjáték a világ gazdagságában.

Ki nem állhatta a butaságot. Ha gondolkodunk, a tiszta logika mentén tegyük! — s észrevétlenül megszorította az asztal lapját, hogy elbíija az üres fecsegést, a félrebeszélést vagy a nehézkes gondolatok rendezetlen összevisszaságát. „Nem, így nem jutunk semmire!” — ennek ellenére az illem, a társadalmi körülmények megkívánták, hogy fegyelmezetten a helyén maradjon, s tűije az oktalan beszédet; mert nem az a baj, ha valaki másként gondolkodik! „Ó, ha csak erről volna szó! Mennyivel derűsebb lenne a világ arca.” Másként gondolkodni: természetes. Csakhogy a legtöbb esetben nem másként gondolkodtak, akik az udvarnál szemben ültek vele (vagy éppen mellette), hanem az értelem esetlenségével, a hatalomakarás sunyiságával; s hogy ez az esetlenség és sunyiság mit-a 340 K-