Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

letet... Mi ennyivel szerencsésebbek vagyunk. Isten közölte magát velünk. Azt viszont nem tudom, a történelemnek miért éppen ezerhétszáz évvel ezelőtti pontján.”

A pálos szerzetes fehér arca kissé megnyúlt, s ellenkezve egyébként visszafogott reakcióival, erős hangon lecsapott Dugonics gondolatára: „...csakhogy Horatius nem ismerte fel, hogy a viszonyítási pontot nem saját rendszerén belül kell keresnie!”

Később elfordult a franciáktól, hallotta, ilyen stílusban próbálkozik a költészettel néhány évvel fiatalabb rendtársa, Verseghy Ferenc is. Egy alkalommal látogatóba érkezett a kolostorukba, s amikor úgy adódott, lehívta egy kis sétára a belső udvarba, amely — különösen szerette ezért — túláradóan zöldellt minden pontján. Talán a középütt feltörő kútfőrrás miatt tavasz kezdetén elsőnek itt virágzott a gesztenyefa, s a falakat gazdagon belepték az indák és léggyökerek.

Hogyan kezdjen hozzá? Nem akarta kritizálni, még kevésbé megbántani fiatalabb rendtársát. „Ha így folytatom, végül nem mondok semmit.” Ezzel megszabadult kicsinyes mérlegelésétől, s idézte Verseghy sorait:

„Most virágzó életemnek sírva töltöm napjait, dísze helyett szerelmemnek búmnak érzem nyilait, ah! Amit elvittél tőlem, kérlek Thirzis! Hozd vissza, másképp önként kardra fekszem, tudd meg! — de csak álmomba.

„Hát ismered”, nézett rá Verseghy, s kissé zavarba jött.

„Ismerem... fuldokolsz, drága barátom, fuldokolsz ezekben a szavakban.”

Még sokáig sétáltak körbe a kolostorudvarban, mint akik ismerik a másik szavát, anélkül hogy ki kellene mondani. Benedek testvér a végén még annyit tett hozzá: „Ne kényszerítsd ma11 Részlet Verseghy Ferenc Szerelmes üzenet című verséből.

A3, 318 EE