Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

Pál szeme villogott, miközben szörnyű szomorúság ült benne. „Szép”, nézett Krisztus-tartásban rángó, testét kapkodó rendtársára Benedek. „Ki írta?”

Pál nem válaszolt, s mint aki az iménti egész jelenetről semmit nem tud, mintha nem vele történt volna, kilépett az odvas fából, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult visszafelé. Benedek meg akarta érteni a társát, gondolatkísérőn utána nyúlt, de nem mondott semmit. Fölöttük magasodott a kálvária, már csak a domboldal tetejét súrolta vékony sávban a fény, a kőkereszten akadt meg.

„Én írtam.”

„Magam is keresem a kifejezést...”

„Tudom, ezért mondtam el neked.”

„De hová rohansz? Oly ijesztően törtél fölfelé...”

Ányos Pál emlékezetében fölébredt gyerekkorából a nagyesz- tergári este, amikor Ignác testvére ugyanezekkel a szavakkal kiáltott utána: „Hová rohansz?” Nem tudta, csak futott, el akart érni valamit, s minél inkább loholt, annál keserűbben érezte, mennyire távolodik tőle, amire vágyott:

„Mert melly nap eltűnik, többet nem világit;

Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;

Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,

Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek”.'0

Lelassult a járásuk.

„Gyönge a testem, látod, nem bírom, most is köhögök”, Benedek azt gondolta, a kolostort sem érik el, „mégis, hajt valami — menekülésre, vagy valaki felé? —, nem tudom, oly nyugtalanság ez, amelytől nem szabadulhatok; egyszer dühöngő, aztán fájdalmasan lecsillapodik. Egyik sem jó, szenvedek tőle, mégsem tehetek ellene. Amikor imádkozom, kérem, szabadítson meg ettől a szenvedéstől az Úr, mert nem bírom, fölemészt; látod rajtam, mennyire sovány és sápadt vagyok — aztán meg az érzésért könyörgöm, ha fáj, hadd fájjon, hiszen ez maga a szomorú ismeret.”

Megint hosszú csönd.

10 Részlet Ányos Pál A lenyugvó naphoz című verséből.-a 315 K-