Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Virág Benedek: Hová szaladsz?

Ovj/ogyan folytassa? Keresgélt a jegyzetei között, szétterítette őket az asztalán, „összefogni korokat, eseményeket, embereket”, s hiába volt már háta mögött több kötet, jó néhány évszázad, újra és újra azzal az izgalommal fogott munkához, mintha akkor kezde­né. Munka előtt rövid fohászt mondott: „Add, Uram, hogy értel­mem és kezem a te nyomodat kövesse...” Mielőtt barna szemét a papírokra irányította volna, az ablakhoz lépett. Nézte a Duna vi­zét, amint tovasodródott a sáros partvonal mentén. „Gellért püs­pök és a másik kettő is ugyanezt látta-e?” Azt akarta talán monda­ni: utoljára ezt látták-e, amikor rájuk rontottak Vata emberei, s esélye sem maradt, hogy meghallják a szót? Az öregember azon tűnődött, vajon az indulat kavargótt-e közel nyolcszáz esztendeje a háza környékén, ahol akkor még erdő uralkodott, s a rajta átve­zető kocsiösvény jelölte ki a nyomot? Vagy pedig saját hitük pa­rancsának engedelmeskedve öldökölték le — természetes egyszerű­séggel, megfelelve saját erkölcsüknek — a három főpapot? Hetvenegy évesen azon töprengett, a gyilkosok élete végén hol volt Isten, közönséges útonállóknak tekintette-e őket, „hogy van ez Uram, hiszen tőled jön és hozzád törekszik minden halandó, még akkor is, ha pogány és gyilkos?” — miközben tekintete a fo­lyón nyugodott. Ráhagyta a pillantását, amelyben akár el is sül­lyedhetett, „minden hit a bizonytalanságban való bizonyosság”, olykor a szél vagy egy víz alatti örvény hatására hullámosra pör- dült a felszín, s olyan volt, mintha fényhengerek hemperednének a Duna közepén. „Itt vagyunk, válasz nélkül, a legtöbb, ami a miénk, a kérdés”, föltekintett a csupasz szoba falán függő mezítelen Jézusra, „a kér­dés, hogy miért van ez így, miért nem ismerhetjük meg egysze­rűen a törvényt, mintha el lennénk tiltva a nyilvánvalótól, s a ké­telyek nem érnek véget, ahogyan az időnek sem érünk a végére”. Végigsimította elöl már majdnem egészen kopasz fejét, hátul ösz- szefogta a maradék ősz szálakat. „Miért, hogy tudásunkkal nem juthatunk közelebb? Mert nem elég a tudás?” Amikor az egysze­rű, mégis gyötrelmes kérdések körbevették, úgy érezte, minden kicsúszik gondolatai közül, nem tudja megragadni, ami pedig olyan egyszerű — annak látszik, de ha értelemmel föl akarta építe­-ä 303 K-

Next

/
Thumbnails
Contents