Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

egymásra nagyon is hasonlító, mégis mindig egyedi emberi történet. Mennyi lépés, mennyi remény, mennyi érzelem a Duna egyik és másik oldalán. Az ember lüktet, mert ez az életeleme, a lüktetés mindig előbbre löki saját sorsában, és nem tud választ adni arra, vajon mi tartja fenn benne az életet? Miért akar még holnap is szeretni, kínlódni, küzdeni vagy öntudatlanul beszívni a levegőt — miért? Közveden magyarázatot nem nehéz találni: emberi kapcsolatok, kötelezettségek, önzés. S ezzel él is — vagy kimondja, vagy nem. Sokszor szereti kimondani, mert az embert elszédítik a szavak.

„Éppen tíz esztendeje” — számolt utána az emléknek. Ezerki- lencszázharmincnyolc augusztus húszadikán már hátuk mögött járt a nap, a Gellért-hegy nyugati oldalán, ők maguk már enyhet adó árnyékban nézelődtek, a túlsó, pesti partot dalmáciai érett fény satírozta be, az izzó színű estével összeolvadt a hőség, tömeg, lampionok, gyertyák, liturgikus ruhák színpompás felvonulása, templomi énekek, nem lehetett pontosan tudni, honnan érkeznek, talán a Ferencz József híd felől vagy az Erzsébet hídról, a hidak, különösen az Erzsébet híd, mint valami elegáns asszony rojtos, estélyi ruhában, úgy ívelt át a Dunán, „anyuka, látod, anyuka?”, fordult Ferenc, a fiatal szerzetes és papnövendék az eucharisztikus kongresszus idején őt meglátogató anyjához.

„Ott viszik...”

„Igen, a Szent Koronát.”

A hajóról áldást osztottak a két part felé.

Páter Ferenc sokáig nézte édesanyjával az esti fölvonulást, s már régen véget ért, a Szent Koronával és a Szent Jobbal az őrök visszatértek a Várba, ők még akkor is bámulták a folyót, a könnyedén kikötő felé forduló hajókat, a szállodasor kerthelyiségei megteltek emberekkel, habos kávét fogyasztottak és dicsérték a gyönyörű kongresszust.

A város zajában, mintha átlót rajzolna a gondolat, a szerzetesnövendék egyszer csak anyja felé fordult, és azt kérdezte tőle: „Anyuka, mi lenne, ha fiatalon halnék meg?”

„Jaj, Istenem!” — és az öregasszony testén fázni kezdett a riadalom. Még megpróbálkozott néhány szóval: „ne beszélj ilyet, fiam!”, „majd az Isten megsegít” — s akkor engedte csak el a gondolatot, amikor fia, a szerzetesnövendék átkarolta: „Menjünk, anyuka, véget ért.” A kolostorba a templomon át vezetett az út.-53 289 E-