Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
misztérium. Azért szép és gyöngéd, mert kopogóan világos és határozott körvonalú. Levetett magáról minden fölösleges mozzanatot — az, ami, és nem kíván (igaz, nem is tudna) több lenni. Az, ami, és nem több — miért ne mondhatnánk erre más szóval: istenközeliség? Félünk a szótól, félünk, mert korszerűtlennek tartjuk, mások meg azért féltek, mert egyre inkább szorította őket a pártideológiai simlisapkája, Isten valóságát egy nyomorult, szerencsétlen, bűn-beteg ember alakjára húzták, fölvonulás, zászlólenge- tés, transzparensek, jelszavak: Lenin él, Lenin élt, Lenin élni fog! Fölértek a Tettyére. Elhaladtak a középkori romok mellett, megálltak a kiugró sziklatetőn, hátuk mögött kápolnát emeltek valamikor az emberek, alattuk a város és délre a szemnek adott látóhatár. A rendfőnök a távolabbi romokra mutatott: „Sokan azt gondolják, a mi romjaink ezek, az ember romjai. Csakhogy az ilyen gondolkodás elfeledkezik arról, hogy semmiféle következmény nem lehetséges megelőző ok nélkül. Létrehozó okról, elégséges okról beszélnek, s ebben megnyugszik az elme. Talán mert megijed az eredendő ok, az elsődleges vagy a végső ok feltételezésétől. Tudod, testvérem, belebújunk a létezés esetlegességébe, mint valami egyszer és örökre szabott védőruhába, s megelégszünk ennyivel. Kiszolgálja pillanatnyi vágyainkat és örömeinket, igényeinket és kényelmünket. Biztonságérzetet ad: hiszen a másik is a létezésnek ebben a szűkre szabott zubbonyában él! Ha ő megnyugszik benne, s közben mosolyogni is tud, akkor ettől elviselhető a világ. „A közelnéző boldogság forrása a hasonlóság. Ha minden embernek — hangsúlyozom: minden embernek egyformán! — naponta követ kellene fejtenie, nemhogy nem lázadnának az emberek, hanem még mosolyra is futná. Az élet — és én megértem ezt — megelégszik az esetlegessel. Esetleges — esendő. A szavak össze- hangzanak. Csakhogy képesek vagyunk-e ebből az esetleges esen- dőségből kitekinteni...?” Páter Ferenc a maga szóhasználata szerint iménti gondolatát fűzte ide: „A világ átlója mentén lásson a szem! Ez az ádó a lényeg felé hasítja meg téren és időn túl (időn kívül, idő nélkül, idő által) az ember csodás egzisztenciáját: az esetlegesből a lényeg felé. Nem lehet darabokra szabdalni magunkat, s ezekkel a csonkolt darabokkal (ész, érzelem, akarat) megalkotni a csonkítatlan egészet.”-K 287 K-