Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
A kiskunfélegyházi rendőrségi fogdában durván mordult rá a hang. Nyerskék parolis őrök vezették fel már megint kihallgatásra. „Horváth Detre... történelem... miért éppen ez jutott eszembe?” Erezte a tanteremben az olajfesték szagát, a pubertás fiúk intenzív faggyútermelésének egyvelegét, amely mégis annyira jó volt, és az ablakon át megszúrta bőrét az erős április nap... Akkor is április volt. „Miért áll meg! Ne nézzen oldalt!” Civil ruhát kért be a fogdába, hogy azt a szép, fehér szerzetesi öltözéket ne gyűlje, ne piszkítsa a koszos cellában. Mintha a pálos habitust meg akarta volna menteni ettől a szörnyűségtől. „Forduljon balra!” És megint kezdődött elölről. Mit mondott? Hogy mondta? Miért mondta? Mire gondolt közben? Tudjuk, mire gondolt a szószéken! „Tudják, mire gondoltam? Hiszen én is olyan bizonytalan vagyok. Belenézhetnek a fejembe, mint valami edénybe?” „Maga lázított az új, demokratikus rend ellen.” Páter Ferenc - mintha valami láthatadan és megmagyarázhatatlan erőtér kötötte volna össze a nyolcadikos gimnazista fiút és a kiskunfélegyházi rendőrségi fogda lakóját. „Mi a maga eredeti neve?” „Vizernek születtem, a család Vezérre magyarosította a nevem.” Elcsodálkozott: még hogy ő lázit? „Nem csoda, ha lázit. Nemcsak pap, hanem ráadásul német is.” Felhúzta a homlokát, kerek szemüvege ezáltal még inkább kiemelte a tekintetét, honnan gondolhatta volna, hogy majd egyszer, néhány év múlva ezt a csodálkozó tekintetet szétroncsolja egy ütés, szemüvege lerepül az arcáról, az egyenruhás, csizmás ember lassú léptekkel odamegy, ahová a szemüveg repült, rátapos, ropog, törik az üveg, s azt mondja: „Erre magának már nem lesz szüksége.” Most még nem hallja, nem hallhatja ezt, majd csak néhány évvel később... Meddig teqed a hang? A szentkúti templom padjaiból a kiskunfélegyházi rendőri, majd a kecskeméti bírósági fogdáig? Asszonyok dolga a rózsafüzér mondása, tartotta a konok alföldi férfimaga-a 273 &-
