Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

bosszúé, a harmadik a halálé... „Megszégyenül általam valami.” S egyre türelmetlenebbé vált. A végén már egész éjszaka nem tudott aludni. Amikor elfáradt, lefeküdt, hirtelen álomba merült, de rövidesen felriadt, furcsa, szorongó izzadással, s az éjszaka kimerevedett tekintetében hiába szeretett volna értelmesen gondolkodni, sehogy sem sikerült; várta a hajnalt, amikor már pirkad, mintha a világosság megmenthetné valamitől, s akkor végre álomba merült. De nem tartott sokáig, a hajnali imádság ideje fölébresztette.

Az első sorokat még értelmetlenül, kábulatban olvasta a zso- lozsmáskönyvből. „Itt vagyok, Uram, itt vagyok”, hajtogatta az öntudatlanság szegélyén, aztán valamiképpen visszakapaszkodott a testi és szellemi bomlásnak erről a párkányáról.

Az egyik reggel elhagyta az imádságoskönyvek szövegét. „Harmincéves vagyok, Uram, harmincéves! Te ekkor kezdted, s három éved maradt — és én? Nekem hogyan számoltad ki az időmet? Mit kell tennem? Mit kell tennem? Elherdálom magam a gyilkos lövések, a riadt parasztarcok, a lihegő bosszú és a fájdalmas káromkodások között. Gyöngeség szorongat. Alkalmatlanná váltam, hogy a rád emlékeztető ruhát viseljem? Szalonszerzetesnek vagyok csak jó?”

A fiatal lélek is így töredezhet össze, de még annyira rugalmas benne az élet, hogy minden kín okozta lélekgörbülést képes visz- szahajlítani. A szolnoki orvos a keleti frontról érkezett meg. Aztán áthelyezték Kiskunfélegyházára, s ő járt ki Szentkútra, ha szükség volt rá.

„Hogyan lehetett kibírni?”

Az orvos nem tudta, mit válaszoljon. Aztán előrehajtotta a fejét, mintha csak biccentett volna, szemüvege fölött kinézett, okos, hosszú, értelmes tekintet.

„Negyvenkettő nyarán nyári hőségben törtünk előre. Hőség? Rekkenő hőség! Megáll a levegő, remegett és forrott. Perzselte a bőrt, kiszáradtak a nyálkahártyák, legalábbis ezt éreztem, gőzöl- gött a test a zubbony és a szerelvény súlya alatt, s már csak annyi vágy marad, hogy legyen vége. Bármi áron. Az élet értéktelen holmivá vált, a testi kín nem engedte az ember jobbik részét, belefulladtam az anyag esendőségébe. És akkor ellentámadást kaptunk. Visszavetettek minket. Közben megállás nélkül lőttek. Nekihátráltunk egy folyónak. Olyan széles lehetett, mint a Tisza.”-ä 265