Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

mérhetetlen álmaival, az asszonykeblek halk lihegésével, mindez már-már szerelmi érzéssé terebélyesedett az oltalom kupolájában. Mintha maga vált volna azzá a kupolává, amely föléjük maga- sodott-ívelődött, befedte őket, senki ne érinthesse egyiket se.

„Vajon ezen az éjszakán? Mert a rossz, a szorongás mindig éjszakajelentkezik.” Azt gondolta, elengedheti magát, és ugyanúgy alszik majd, mind az előző napokban és hetekben, még anyja halálakor sem érezte ezt a görcsös halántékverést, amely most ott lüktetett az agyában, szemközt megjelent a hold, s valóban ellen- fény-rajzolatot adott az eperfának. („Nálunk odahaza szederfának nevezték, de hiszen az odahaza nekem már régóta itt van.”)

Fájdalmasan és tisztán egyszerűnek lenni. S ebben fölismerni a boldogságot. „A világ egynemű realitás, csak a mi bűntől eltorzult szemünk látja bonyolultnak.”

Előbb arra gondolt, átmegy a templomba, megnézi, alszanak-e már? Halkan benyit, hogy a zár nyelvének mozdulata ne hallj ék, s a forduló ajtó se nyikorduljon, aztán megáll a sötét fényességben, az éjszaka, a hold és az örökmécses háromszögében. „A háromszög talán a körnél vagy a gömbnél is inkább kifejezi az emberi természetet” — és a Szentháromságra gondolt; mennyit kínlódott, hogy megértse ennek teológiáját, a különféle fölfogásokat, mindazt az erőfeszítést, amellyel a szellem meg akarja magyarázni a megmagyarázhatatlannak a mibenlétét. Tanulmányai során hányszor járt le és föl a széles folyosón — különösen széles folyosó volt a szemináriumban —, föltette magának a kérdést, s máris megjelent a teológiai jegyzet odavonatkozó része; fölidézte, de nem elégedett meg vele. „Érteni akarom, érteni!” — türelmetlenkedett, aztán egy alkalommal (miért éppen akkor?), amikor megint ezen a kérdésen rágódott, már-már görcsbe rándultak az idegei, hogy ki- kényszerítsen magából valamilyen választ, egyszerre elengedte a felfokozott akarást, elméje megkönnyebbülten zuhant alá: „És ha nem értem meg? Mi van, ha nem értem meg?” — s mert arra a felismerésre jutott, semmi rendkívüli nem történik akkor sem, ettől kezdve már nem véste kőkínba magát, hanem valami nagy egyszerűséggel élt. Nem kell mindent tudnia. „A minden helyett fogadjam el, ami elég” — és nagy lélegzetet vett.

Nem érzett volna semmi szemérmetlent abban, ha ott áll az alvó nők fölött, akik nyilván levetkőztek éjszakára, alvás közben néháT3 239