Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

zászlókat, az úrnapi körmenet baldachinját, az egyszerűen ácsolt padokat, ha annyian lennének a zarándokok (mert hiszen Szentkút már az idők távolába merülve zarándokhelynek számított, vize megtisztított!), s ott meredt a feketére festett Szent Mihály lova — a saroglyára emlékeztető hordszerkezet a koporsónak. Szent Mihály lova nem nyihogott, nem kaparászott türelmetlenül a lábával, nem vágtatott, riasztóan tárgyszerű volt, és körbefonta a halottbúcsúztató petróleumláng szaga.

„Erre a helyre gondoltam...” — a szóval együtt járt a mozdulat, Páter Ferenc kézbe vette a legközelebbi holmikat, mire a férfiak is előreléptek, és minden utasítás nélkül kihordták a zászlókat, a padokat és Szent Mihály lovát, s már nem láttak mást, mint az asszonymenedékhelyet. Valamelyik férfi talált egy kis söprűt a sarokban, térdre ereszkedett, és úgy akarta összeseperni az idők üledékét, hogy egyetlen porszem se maradjon. Egy fiatal lány mellé térdelt, kivette kezéből a cirokcsomót.

Matracokat fektettek a földre, összeszedtek minden pokrócot, kiterültek a berlinerkendők, nem voltak hidegek az éjszakák, a föld még őrizte a meleget... még, még, s mikor következik be?... Ezen az éjszakán, vagy másnap? Senki nem tudta, s már néven nevezni sem merte a rettenetét.

Páter Ferenc intézkedett az élet technikai feltételei felől, s ezzel elejét vette mindenféle — a pillanat által persze indokolt — érzelmi megnyilvánulásnak. Összeszámoltam, mondta, körülbelül hat-hét napra elegendő élelmük van, hacsak — és olyan semleges hangon, száraz egyszerűséggel folytatta, hogy a többiek bele sem gondoltak annak jelentésébe — „valami oknál fogva közben hirtelen meg nem fogyatkozik a készlet”. Szóval hat vagy hét nap, magyarázta a férfiaknak, hozzátéve: amint a körülmények engedik, úgyis meglátogatják a hozzátartozókat, s a pálos ház nem veszi rossz néven, ha némi élelmiszer-adománnyal segítenek nekik.

Mintha egy hivatalban valami egészen érdektelen ügyintézés részleteiről lenne szó. Semmi érzelmi felhang, semmi feszült tekintet, úgyhogy a falusi és tanyasi emberek, akiket idehozott a menekülés és rejtőzés kényszere — „a fiatal asszonyokat és a lányokat kell menteni, a többiek majdcsak meglesznek valahogy” —, átvették a szerzetes tárgyilagos hangját, s úgy beszélték meg egymás között, ki mivel állít majd be. Miután a front első hulláma átöm^ 231 Eh