Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
mert beesteledett; »igen, igen« — kapkodott a fiú gondolata után, hogy el ne szaladjon előle —, „ha nincs idő, akkor ők nem is rabszolgák — mindez azért van, mert az idő megengedi, hogy az ember egymásra rakja a gonoszságát, vagy — és már szédült tőle — a gonoszság lenne maga az idő? Amitől minden ilyen szörnyű bódulatba téved, mert az idő maga a homály, a homály! Nem látok az időtől!” „Mi a baj, kisfiam?” — fogta meg az apja, mert Ozséb mintha el akart volna esni. „Semmi, apa, semmi. Biztosan a fény vakított el, nézd, micsoda fény” — és a gyerek a távolba mutatott, amerre a piac volt, mögötte messze kékesszürkén a hegyek, azon túl meg... „Mi van a hegyek mögött?” Olyan gyorsan és váratlanul, akkora őszinteséggel érkezett a kérdés, hogy az apa nem tudott mást tenni, ő is őszintén válaszolt. „Gonoszság.” „És a hegyeken innen?” „Gonoszság.” „Nem, apa, nem! Az nem lehet..,” — szinte sikoltotta, bár tudta, illetlenség az ekkora érzelem. „Apa, van egy fiú...” — és a maga gyereknyelvén elmesélte mindazt, amit a piacon látott és érzett. Mesélt, mesélt, közben a meseszövetbe beleírta magát a tudás: de hiszen a hal nem rossz, mert megeszi a másikat, nem gonoszságból teszi, neki ez a természete; nincs tudása, s fölemelkedett benne néhány szó: nem tudjuk, mit cselekszünk... „Apa, az a fiú... vedd meg őt és az apukáját meg az anyukáját.” Az apja értetlenül nézett rá. A fiú azt gondolta, nagy áldozatot kér tőle. „Én mindennap megeszem az ebédet, ugye, apa, rendesen megeszem, de nekem kevesebb is elég... én adok belőle neki... én nem vagyok éhes.” Megérintette apját, az talán észre sem vette, de a fiúcska arra gondolt, ezzel az érintéssel kioldhatja belőle a fölhalmozódott fájdalmat. Mert nem bonyolult a világ, nagyon is egyszerű. Csakhogy az a homály, amely valahogy mindig föltör az emberből és vaksin tapogatóvá teszi, összekuszálja, kiismerheteden ködbe borítja ter-9 22 K-
