Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

tag posztónadrágjukban a határból érkező emberek a kocsmába, még az utca és a különböző házak illatát is látta — igen, látta, s ez több volt, mintha érezné, az orrában megelevenedő első élmények látássá tágultak benne; mindennek hőmérséklete volt, az egyes embereknek is különböző hőmérséklete, egyikük hideg és színtelen rajzolatú, azt is elnézte, de a mozdulatuk és az arcuk elmosódott, másoknak a közelsége ellenben — habár hozzájuk sem fűzte semmiféle közelebbi viszony, csak ismerte őket, mint általában mindenkit a faluban — meleget árasztott, s ez a melegség a biztonságból fakadt. Ha ők vannak és ott vannak — komoly felnőttek —, akkor bármi történjék is, elég erősek és hatalmasak ahhoz, hogy megtegyék, amit ilyen helyzetben cselekedni kell.

Hangokat is hallott. „Gyere, Ferkó, menjünk patakot ugrani!” — és már szaladtak is a malomvölgy felé, s aztán azon versenyeztek, ki tudja úgy átugrani a patak vizét, hogy ne legyen vizes a cipője. Persze hányszor csúsztak bele, hogy nemcsak a cipő, de a harisnyájuk és a lábuk is cuppogott a nedvességtől. De nem bánták, ha hideg volt, akkor is folytatták a játékot, majd a lábuk fölmelegíti a vizes cipőt, ha meg jó idő járt, ki törődött ennyit is vele.

S aztán azt a délelőttöt is látta, amikor szünetet kaptak az iskolában, és barátjához ment, a református lelkész fiához. A hatalmas, hosszan elnyúló parókia udvarán gerendákból ácsolt futballkapu volt, s ő beállt védőnek, ez a szerep jutott neki, s nem sajnálta. Még egy-két gyerek átjött a közeli házakból, s egymás után rúgták a labdát. Némelyik nagyobb fiú is.

A labda súlyos volt, s ahol bőrzsinórral összefűzték, durván megütötte a kezét, ha éppen úgy fordult a levegőben. De mindegyik rúgást könnyedén kivédte, szinte hívta a labdát, bensőséges viszonyba került vele, aztán egyszer csak — talán nem figyelt eléggé, vagy a labda vált túl gyorssá a nagyfiú lábán — nem maradt ideje, hogy maga elé kapja a kezét, és a labda a nyakán csattant. Megszédült, egy pillanatra azt sem tudta, hol van, csak azt érezte, nem kap levegőt, majd minden addigi szabályt fölrúgott, hogy ő áll a kapuban, és ki kell védenie a labdát, keservesen sírni kezdett, nem is sírás volt az, hanem elkeseredett bömbölés a fájdalomtól. És nem érdekelte semmi más. Igazságtalannak érezte a fájdalmat, talán azért, mert a nagyfiú ereje, durva rúgása nem állt arányban az ő legjobb szándékával, hogy kivédje a labdát.-3 219 Éh