Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

léziek intézetére is - olyan megilletődötten feküdt a vaságyban, mintha megtiltották volna neki, hogy megmozdítsa bármely tagját. A szagokra volt a legérzékenyebb. Ezek nem az otthon megszokottak voltak. Valami különös keveredés, nem tudta, viszo- lyogjon-e tőle, vagy szívja bejó mélyre, hogy összekösse magával? Azt sem tudta fölmérni pontosan, hová került, ki fekszik a szomszéd ágyon, s ki a másikon, hányán lehetnek, éjszaka, ha ki kell mennie, merre induljon el?

Amikor leoltották a villanyt, „alvás, fiúk”, valahonnan kintről bevetődött némi fény, a falakon és részben a mennyezeten megnyúlt árnyékok hasábjai sorakoztak, nem tudta, minek az árnyékai, s hogy így lesz-e már mindig? Csak az akkori este, az akkori éjszaka volt fontos, a párnának is más volt az illata, amikor belefordította az arcát, nem érzett izgalmat, csak nagy-nagy üres kon- gást, amellyel maga körül látta a teret, a többi fiút, a nevelők késői körvonalait, a hangokat; minden más, s nem tudta elképzelni, hogy egyszer gondolataiban és érzelmeiben összenő velük, s már nem is gondol arra, hogy másként is lehetne — ő, aki ezeket az új szagokat érzi, ezeket az árnyékokat látja, ezeket a hangokat hallja.

Később nem is tudta, hogyan aludt el — hogyan bukott bele az öntudatlanság egyszerű napi programjába.

Az intézet ablakából a távolban a bazilika kupoláját pillantotta meg. Mint egy felfújt léggömb, olyannak tűnt, de a léggömböt félbe vágták, ám mégsem illant el belőle a levegő, továbbra is ugyanolyan feszes maradt. Valami nagy, valami hatalmas, amibe bele lehet kapaszkodni, ami biztonságot ad — de ezt nem akkoriban gondolta, kisdiákként, hanem már a szerzetes göngyölítette fel emlékeit, hogy talán rendet teremthet köztük, most, hogy anyja meghalt, mint minden pusztulás és veszteség után hajlamos rá az ember. Ezzel válik méltóvá a veszteséghez, ezzel tartja fönn továbbra is anyjával a kapcsolatot.

Az egyik óra előtt már bent ültek a tanteremben, egyik-másik pad teteje csapódott csak, amint kivették a könyveket és a füzeteket, a prefektus az ajtóban állt, „no, Ferkó, gyere csak ide!”. Igenis, prefektus atya, válaszolta, kiugrott a pádból, „meg kell felelni, ha ezt kívánják tőlem, ennek kell megfelelni”, akkor persze nem jutott az eszébe ez, önkéntelenül adta oda magát a felszólításnak. Ilyen volt a viszonya a világgal: önmagára mindig csak másodsor-3 217 K-