Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

nozta-majmolta, széles kalapját elhajította, amely átváltozva egészen György barátig repült: a váradi püspököt kinevezte esztergomi érseknek. S rövid idő kérdése volt, hogy III. Gyula pápától megkapja a bíborosi kalapot.

Mintha a barát érezte volna, hogy hibát követett el, nagy hibát, amikor a zsoldosokat beengedte Erdélybe, naplójában kétségbeesett magamentésbe kezdett. Védekezéséből már csak ennyire futotta. „Eddig nem tévedtem cselekedeteimben, csak akkor, amikor a török kezére adtam Budát, de ennek nem én voltam egyedül az oka.”

S természetesen megint írt a szultánnak, hűségéről biztosította, s hogy nyomatékot adjon szavainak, súlyosan megrakatta a levelet kísérő ládát. Ha eddig sikerült, talán most is alkalmazható eljárás, gondolta.

A török részéről valóban így volt. Most is elfogadták ezt a csalfa játékot, szemet hunytak az idegen zsoldosok jelenléte előtt. Csakhogy a „sajátjai”. A legnagyobb ellenség mindig ott rejtőzködik. Aki szemben áll, küzdeni akar, s veszt, aki veszt. Aki ellenben sunyi módon meglapul a saját oldalon, az egyszerűen gazember, mert nem a küzdés szelleme, hanem alantas ösztönei vezérelik. S a tisztességgel szemben a gazember diadalmaskodik.

Az örök egyensúlyozás. György barát most mintha megérezte volna, hogy elveszett a kényes egyensúly, de realitásérzéke tompult, nem ismerte már föl ennek az okát. Romlott a látása, érzékei figyelmen kívül hagyták a jelzéseket? Gondolkodása kihagyott. Már nem érezte meg időben a veszélyt.

Néhány nap és Gyulafehérvárott átveheti a bíborosi jelvényeket. Lippát elfoglalták — elfoglalták vagy visszafoglalták? S ha visszafoglalták, ugyan kinek? Mindenesetre Castaldo tábornok és Sforza- Pallavicini főkapitány folyamatosan Fráter Györggyel tartott.

Időközben december lett, a nyári hőséget, amely ugyancsak kínozta, elképzelni sem tudta. Most a hidegtől fájt a háta, köhögött. „Hatvankilenc éves korban már illetlenség élni” — azt gondolta, értik a humorát, de ezek az idegen katonák vagy nem értették jól a nyelvet, vagy nem akarták megérteni a barát sajátos, fanyar öniróniáját; csak lovagoltak mellette, fémbe meredve, arc nélkül,-Sl 198 Er