Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Boldog Özséb: Sziklák alatt
A szolga afölötti örömében, hogy rátalált a gyerekre, még előzékenyebben igyekezett megfelelni feladatának, szinte andalító hangon mondta: „Rabszolgák.” „Rabszolgák?” „A király legutóbbi hadjáratában estek fogságba.” „Miért, a rabszolgák fogságba esnek?” A szolga erőlködött, hogy meg tudjon felelni, egyszerű eszével nem sokat gondolkodott, mondta, ahogyan az eszébe jutott. „Azért rabszolgák, mert fogságba estek.” „Akkor én most rabszolga vagyok?” „Miért lennél te rabszolga, uram?” „Mert a fogságodba estem.” A szolga elmosolyodott, mert úgy érezte, könnyebbé vált a helyzete. „Uram, legföljebb én lehetek a te rabszolgád.” „Te az enyém...? Nem szeretném.” Aztán hallgatott. A földön ülő férfi tekintetében valami hasonlót vélt fölfedezni, mint apjáéban, amikor menet közben egyszer lopva fölpillantott rá. Homlokán összeráncolta a bőrt, szemöldöke kidudorodott, ajkát meg lebiggyesztette. „Az én apukám is lehetne rabszolga?” „Ó, nem, uram, ő nagy ember, vele az ilyesmi nem eshet meg!” Ez jó, gondolta a fiú, és melegséget érzett, igen, azzal a széles, biztos tenyérrel nem eshet meg semmi baj, emlékezett a Duna- parti sétára, de nem értette, miért fordulhat elő mással? „Milyen emberek a rabszolgák?” „Elvesztették a szabadságukat.” „Akkor miért ülnek itt?” A szolga türelmesen válaszolgatott. „Éppen azért, mert rabszolgák.” „A rabszolgák mindig ülnek? Ez a dolguk?” „Nem — nevetett most a szolga. — Arra várnak, hogy valaki megvegye őket.” „És akkor mi lesz velük?” A szolga már kimerült a válaszoktól: mi lesz velük? Ki tudja, az már a tulajdonos gondja. Nyilván dolgoztatják őket, hogy hasznukat lássák.-S 18
