Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

már beljebb sodródott, a mellig érő vízben hagyva a török harcosokat — mert úszni azok nem tudtak. Végighasalt a deszkákon, és kézzel hajtotta befelé a ladikot, a sodrás biztonságába.

Valahová el, csak el innen! Életkora, az izgalom már egészen kifordította önmagából, erős mellkasi fájdalom gyötörte, s fel sem fogta, hogy amikor az őszi szürkületben a hideg víz hátán kihúzták a partra, azokhoz került, akik elől menekült.

S most ott állt János király előtt. Mint tudjuk, rogyadozó térddel, s ebben a tartásban a szánalmat megelőzte a nevetségesség, ahogyan ruhájából csöpögött a víz, íme, egy áruló, most végre megfizet, telepedett a kívánság a király környezetére, miközben úgy tettek, mintha... mintha sajnálat lihegne bennük, sajnálat, fájdalom és nagylelkűség. Mert a nagylelkűség tudatával elviselni a másik vesztét — ez aztán az igazi élvezet!

A törököt Nádasdyval szemben nem hajtotta indulat; ellenfél, akit le kell győzni, s ha éppen úgy adódik, megölni. De itt, a meg- alázottság hiú-nyomorúságában a magyar urak egy másik, áruló magyar nagyúrral álltak szemben, s ebben a helyzetben egyedül a gyilkossággal — szerintük igazságosztással — vélték helyreállítani megtaposott erkölcsi öntudatukat.

Egyszóval szép jövő várt Nádasdy Tamásra.

De az ítéletet végül is a királynak kell kimondania.

„Nádasdy Tamás, Nádasdy Tamás...” — ismételte Zápolya, mindenki várta a döntő szót, tudomást sem vettek arról, hogy a sátrak előtt janicsárok állnak őrt, elhitték nekik, mert lelki megszabadulásuk érdekében el akarták hinni, hogy csupán a biztonságukra ügyelnek, amikor pedig őreik voltak, de most, a kiszolgáltatott várkapitány előtt saját uruknak gondolták magukat. Végre fölülkerekedhetnek erkölcsi megnyomorítottságukon.

Zápolya körülnézett: mindenki arcáról a lihegő, reménykedő várakozást olvasta le. Pontosabban nem mindenkiéről. Hátrébb, két váll között az a madárfejű ember olyan piciny mozdulattal, hogy más nem vehette észre, nemet intett. Nemet intett, feje szinte nem mozdult, de szeme ingajárással ütötte ide-oda a tiltakozást. Ez a madárfejű ember — kell-e mondani — György barát volt.

S a király észrevette a jelzést, és ez annyira elhatalmasodott rajta, hogy hiába a sokkal nagyobb urak ráölelő várakozása, nem tudott szabadulni az előbbi intelemtől. S már örült neki, hogy újra

A3 143 SE