Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

a minden meggondolást mellőző megállapítás áll legközelebb a valósághoz. A király igencsak szenvedett az új vendég társaságától, akinek még indulatai sem voltak. Arca olyan merevnek látszott, mint a kő, s ha valaki a szemébe nézett, abban csak kocsonyás, vizenyős kiismerhetetlenséget látott.

„A mindenségit” — csapott oda János király, amikor végre egyedül maradt, s nem kellett ezt az iszaptengert bámulnia. Előbb a nagyuraknak panaszkodott, az érseknek, a püspöknek meg más hasonló fontosságoknak, de azok csak felvonták a vállukat, éppen annyira, hogy ne lehessen észrevenni a mozdulatot, vagy szolidan lehajtották a fejüket, s legfeljebb arra futotta: „Hát bizony... az élet ilyen...”

Ezektől a bárgyúságoktól még inkább türelmét veszítette a király, nem elég, hogy a török a nyakába ültette ezt a... hogyan is hívják?... mert még nem tanulta meg a Gritti nevet, amit aztán kénytelen majd jól megjegyezni.

Zápolyát bosszantotta környezete semmitmondó kenetessége, fölhalmozódott benne a várakozás, maga előtt tolta a szégyenhegyet, amely úgy bűzlött, mint erős nyári napokon a ganéjdomb, ő maga fogalmazott így, s ahogyan járt-kelt, mert nem bírta egy helyben, majdnem föllökte a barátot, akivel véletlenül összefutott. És ő vajon mit szól mindehhez?

„örülni kell, királyom.”

No, erre legszívesebben odasújtott volna, de aztán türtőztette magát. A barát nem emelte meg a hangját, mozdulatai, gesztusai sem sokasodtak meg. S mert látta, hogy a király tehetetlenségében meghökkent, s várakozóan figyel rá, egyszerűen elmagyarázta: „Ha a királyt a török ülteti a királyt megillető székbe — no, majd Budán meglátjuk, milyen széket kínál —, akkor nem szabad csodálkozni, ha a székkel együtt nehezéket is ad a hatalomhoz. Ezen a helyzeten mi nem változtathatunk; vagy föladjuk az egészet, és szép vízi hullaként leúsztatjuk magunkat a Dunán, nem is kell hozzá sokat gyalogolnunk (a barát lassú, kimért mozdulattal a folyó irányába mutatott), vagy elfogadjuk az idők erejét.”

„Ó, az idők ereje! Torkig vagyok már vele!”

„Az lehet, de éppen ez mutatja az erejét” — gonoszkodásnak vélhette, aki hallotta a perjelt, pedig nem annak szánta. A maga gyakorlati érzékével leegyszerűsítette a helyzetet: a megoldható és-S3 140 ß-